Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Mondd, meddig megyünk még?

Mikor a hosszú útra gondolva lépsz,

S szelid vagy te mint magos gerle,

Nem bántani senkit a szíved terve.

De mi van a bántókkal akkor ott?

Azt nem akarva csak úgy hagyod?

Bántó tettet el akarni nem lehet,

S te a jó miatt ölve érzed bűnösséged.

Ki a gonosz kit a sorrend nemesít,

Gyilkosok gyilkosa nem bűntelenít.

Dühít az erőszak s dühöd erőt ad,

Joggá teszed véres kezű magadat.

Hol a határ, morál, van égben-fele,

Szépen dalolunk egye meg a fene,
Mikor suhancok keze fegyverrel tele,

És haláluk, már csak számok elegye.

Nem vagyok, van naív pacifista elég,

Az ember maga, mi belül ént tép szét.

Véres lelkem könnyeimmel mosnám,

Kiszállok itt, utolsó menedék gyanánt.

Mennyi?

Nem mindegy az neked?

Hallod, látod, elhiszed.

Holnapra fogod feledni.

Modernségünk lényege,

Az okos a kétely lakta,

Ostoba a bátrat adja,

Így bármi igaz elvégre.

A tekintély gőgös tánca,

Alapokat nélkülöző tudás,

Népszerű de hamis álca,

Szabad a rossz választás.

A trón mögötti láthatatlan,

Mert tudatlanul ez ennyi,

Maradt még életed arctalan,

Mennyi?

Ablak alatt kicsi madár,

Egyre csak fújja-fújja ma reggel már.

És elgondolkozom ezen a soron,

Hogy én ezért neki mivel is tartozom.

Mert megérne-e nekem és neked

Pár fokkal alacsonyabb fűtésű telet?

Kényelmünkből mi az, amit adnál,

Hogy cserébe sokáig még ablakunkra száll.

Megéri-e az égve hagyott villany,

A jövőt, mi gyermekeink szeméből elillan.

És lehet-e kényelmünk túl magas ára

Bennünk ipari karcinogén adalékok haláltánca.

Hiszen a pici madár már rég nem azt fújja,

Minden rendben, mert igen szép az élet sora,

Hanem, hogy hová lett a nyár, hová lett a tél,

De hagyd, lényeg a lényeg, te kényelemben legyél.

Jól teszed, mit nem látsz az gondod nem lehet:

Műanyag szeméthegyek,

Meggyilkolt folyók, tengerek,

Kipusztított fajok, utolsó egyedek,

Civilizáltan Ázsiába exportált környezet felélő iparrettenet.

Hát csak fújd, kismadár mígcsak fújhatod,

Most van 23.59:59 mp, nos, ez nem a te napod.

A szomszéd kiordít: Kuss legyen már!

Hát menj, végezd a dolgod, álszent elektromos autója csak rád vár!

A hovatartozás legerősebb, ős emberi közös része,

Az egység, mi ugyan merevít de összetart az egésze.

Felnövekvő álmok benne dac-véd védve te, ti és én,

A jövő, és hogy veletek bele tartozik a boldog remény. 

Társ és társaság, hol nem él meg a bezárt magány,

Régen tűz, most asztal körül egy nagy család ágán.

Hol ha jó, a köz és segítség jön mindig előbbre, 

Mint az én birtokló birtokom vágya, birtokra törve. 

Hol bölcs belátás vezet és hagy alkotni kis hiú művészetet,

És kíváncsi tudományt teremtve feszeget isteni lehetetleneket. 

Maga vagy az élet, kinek köszönöm, hogy ide téve élek…

De most már csak valaki azt mondja meg: 

Teremtett, hatalmas csillogó rendszereinkben

…hol találom meg ezt a lélek egységet?

Az állam, az eggyé mint egység,

Mit vagy be és mind elfogadnak,

Vagy te vagy neki az ellenség,

Mikor is jogaid hamar elfogynak.

Mert az erő erőtlenül fent nem marad,

Végrehajtó szervei nélkül nincs akarat,

Jog és törvény semmire nem halad,

Ha benned ki adja szíved, tagadó szavat.

És ekkor a hatalom házai sötétté válnak,

Rátörnek arra kinek eredendő jogából születtek,

Saját létezésükben véres szaggal hálnak,

Mint a gonosz imáitól sorsaik be végeztettek.

A szükség sűrű gépeinek ára,

Maszkok népes locsogó sorban,

A hatalom nem rontó muzsikájára,

Vonzódók romlott tánca lelkük házában.