Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Ég taszíts el,

Föld taszíts el,

Nem érdemellek,

Félve élek.

Tűz taszíts el,

Víz taszíts el,

Nem szeretnek,

Ostobán érzek.

Szív beszélek,

Jel beszélek,

Mégsem érthet,

Egyetlen lélek.

Szerető szó,

Minden jó,

Nélküle rossz,

Mégis érzek.

A ma leltár, 

Holnap rám vár,

Szívem nyitva,

Gyere kérlek.

Az eső utáni csend itt mereng,

Mint mikor nyári emlékeimben lelem,

Egy forró nap utáni hűs kaland,

Emlékezetes, lüktető nyomait.

Sötét van és már fagyott reggel,

A nappal tomboló szél felejtet el,

Most vágyakat mindenről mindenkivel,

Csendjében csontba vágva ezzel.

Kívánnék hozzád bújni, lélek melegért,

Mert te lehetsz ki némán is megért.

Érzem a hideget, halkabbnál halkabbat,

Messze még az advent, a szív addig egyedül hallgat.

Megtörtént, hát nincs mit tenned vele,

És már ellene se, vélhetően véled bele.

Hiszen már lent van, itt lábnál, a véletlen,

Egyszerűbb így, mint elhelyezni az életben.

Mit nem hiszel, arra “nem-tudom" kabátot adsz,

Véle nincs viszonyod, felszabadítottad magad.

Túl sok, ismeretlenül, ül az ok-okozat viszonyán,

És nem láthatsz te át, a miértek sűrű hálóján.

Édes egy füllentés, mivel megőrzöd magad,

Az illúziódban, hogy a kormánynál te vagy.

Amikor majd más álmait, tudatlanul összetörted, 

Jönnek a démonok, mert azok mindig jönnek.

Minden megtörtént már egyszer valaha,

De nekem új érvényű minden és csoda.

Az ember, vele az őt mozgató érzés rugók,

A miértek, és az értetlenül sötétben maradók.

Voltam így én gyenge, erőtlen sőt, esztelen,

A bűnömön bak, mert ezt tettem velem.

És tudtam küzdeni jól, önmagam ellen,

Amíg nem olvadt el mind a viasz a szemeimen.

Mit meg nem értünk, hívjuk 100 csoda nyelven,

Sodró az élet tánc, pörögve kell énekeljem:

Fénylő csillagköd foltossá lett az én lelkem,

Belém bújt az ördög, és a jövőt látom szemeimmel.

Állok majd a naplemente aranyló csúcsain,

Hol harsány édes bíborban fénylik trónjain,

Az mit talán más lehet, igazságnak hív,

Pedig mindig is hittük, az összes szavait.

Én vagyok egy a sorban,

Mikor kezdtem még csak remény voltam.

Álmodozó beteljesülés,

Szilárd hittnek felöltözött önmegtévesztés.

Mert itt is a millióból talán az egy,

A tehetség már nem is belépőjegy.

Az álmomért én bármit megteszek,

Most kell, majd később vezeklek.

Miért vagyok ilyen konokul megszállott?

Mert a jóisten nekem elsősorban egó-t adott.

Nem érdekel a szerénység és a hála,

Miattam jöjjenek el, a bármi-bárhovára!

Magam tükre, mások pupilláján ébred,

Szemetek fénye legyőz bennem minden sötétséget.

Egy időre, mert az egy mocskos kábítószer,

És függő lettem rég tőle, N-edszer.