Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Vadak tánca ez, kik tudják mi akarat,

Nem pusztítva marad az ő többük,

S dönt csodálatos transzcendens falat,

Miközben kéj és kín fájdalom gyönyörük.

A test szűkében ordít az ideg tűz fókusz,

Megnyílik és a belső szem az igazságra vetül,

Vér és vágy kivetkőzve erőteljes filozófus,

Nem tiszta de odaér hol akarat felülkerekül. 

És az agy lángol, a félhomályból feltűnik a cél,

Erős izom szövet enged varázs utat hihetetlen,

Nemes szerénységre oktat ki küzd akaratáért,

Megragad és még mélyebben égőn telhetetlen.

Hullámzás recsegő fájdalommal óvatosságra int,

De szemmel biztat s adója ettől újult erőre kap,

Elnyeli a Szent kas kiben megvilágosodás tekint,

S lét kérdés nem válaszolatlan se bent se idekint,

Vadak tánca ez, kik egymásban találják meg,

A határtalan fényt saját maga nyitott kapuján,

Hol az erő legemberibb jelképe szentélybe megy,

Feltörve utolsó pecsétet mit lélek nem tudna magán.

Eltűnt mind,

Szemeidbe tekint,

Kiéget némaság,

Gyönyöreiden át.

Nincs szó,

Mi elmondható,

Leírhatja hát,

Ajándékod hatalmát.

Elvitted valamennyit,

Végtelen szerényít,

Szemeidben lehetek,

Szótlanul gyönyöreimben.

Veled… 😘🥰😍🫢🫣

Adod ide?!

De nem adom!

Pedig szavam követelő hatalom, gondolom,

Megadom, megadom, arcodon az illatom.

Gyere ide, ne bújj el,

Bennem millió ölelés énekel,

Hogy higgy a vágy paradicsom madarának,

Még ha szívében semmi tótágas is a bánat.

Mered, nem mered erednek gyönyörű nedvek,

És benned velünk bámulatos szépen nevetnek,

Elvarázsol amíg megad mindent is, szét kent,

Kétkedvtelen, szemeiben csoda parazsat éget.

Izzón hajló vessző, gyöngy fényű fájdalom a gát,

Hol senki se szolga de kiszolgálja ujjongó magát,

Nincs szégyen, itt a mámor nevű székben ül el,

Hangtalanra kiabált örömök légszomj csúcsa leszel.

És tévedés nem mérték, mikor félreértve alábbhagy ez éhség,

Belőlem s belőled feszítő öklömnyi kéj sürgősség,

Minden a sehova beégett cseppeket csillanó eksztázis,

Hihetetlen tetteken, örök maradó felsőbb rend, közös hódolásig.

Nem jók a szavak mert megkaptam százszorosát mit kértem,

Köszönöm mit megosztottál, remegve magamba mértem,

Csábításodat halk csodálat, mély eufóriában lüktető izotóp,

Mi megosztatott lágyuló arc vonalakon soha múló büszke emlék ott.

Az agyam hajnal óta lángokban áll,

Nincs határ, teremtő villám mi lecsapott,

Lelked tiszta hűs vizeinek ősi kígyója,

A kétely örök tudásával adott biztosat.

Mert nem bánt az igaz hanem emel,

Az adás kötelme magas minőségű embert teremt,

Páratlan elme párjában nem vész el,

Van-e feljebb, még feljebb még tisztább szeretet.

Szerényen említed, te nem tettél semmit,

Dehogynem, létezel mint anakronisztikus tagadás,

A gyufa mikor megérinti a kanócot, tesz csak ennyit,

Mint katalizátor elem teremted a robbanást.

És igen, kevés a szó mert varázsuk halott,

A lét pusztaságaiban, a bölcselet erdei felé,

Mikor kinyílik az utolsó ajtó megőrülsz vagy elfogadod,

Semmiből minden, az élet levető kabát tárul eléd.

Most már láthatod időtlen pupillámon, én voltam ott,

Kit a végtelen határon túl emelt szeretet karod,

Az arany szurdok szűk fojtó kanyonján iker napod,

Köldököd trancsírozom, ordítsd anya űrödbe: tudni akarom!

A hangod valahol elveszett, már nem a sajátod,

Álmaid mesterkélt befolyások, nem a te barátod,

Ha őket csak elnyomni de meghódítani nem vágyod,

Hogyan színesedik elégedettség a világod.

A mások hangja ami belőled beszél,

Mert gondolkozni önállóan, na az a veszély,

És mikor te már eltűntél mert a másik felél,

Kívül keresi azt, mivel belül szembenézni sem remél.

Mikor boldogságod hasztalan hajszolod,

Rég nem számolod újabb kisírt szemű álmatlan hajnalod,

Hisz benned az életet oly régen monoton futtatod,

S míg kérdezed - mit tegyek - magadat feladod.

Ha te nem keresed meg azt az elfeledett boldog pillanatot,

Talán még gyerekkorból, mire ránézve azt mondod, ez én vagyok,

Azt nem érti más, ismeri, itt az idő, old fel saját átkod,

Mert ha te nem, senki táplálja a te birtokod, gyarapodásod.