Juramentum

Az időm kevés s kérdeznék tőled valamit ami fontos,

De már téged nem érlek el és szavam se elég hangos.

Elbuktam, elvesztettem nálad azt a irgalmas kegyet,

Hogy szívből igazán szeretve meghallgatott legyek. 

Kérdezném tőled bár válasz tudom úgy sincsen,

Szerinted miért tette Jézus a vizet borrá a Kánai frigyen?

Mert sokkal több volt ez mint magamutogató tréfa,

Az ígéret volt ez maga és annak a biztosítéka.

Ígéret, de nem a könnyelmű szó melyet túl sokszor el hintünk,

Pillanat lényként a felfoghatatlan máskorban felejtünk.

S mindig van egy talált miért, vagy egy kényelmes miért ne,

Hisz a fájdalomhoz ragaszkodni eddig is mindig megérte.

A víz ott Kánában borrá, vérré változva dicsérte a napot,

Melyen egy Isteni lény hús alakunk felvéve emberré változott.

Szent fogadalmat téve ezzel hogy ő miattunk, értünk jött,

S jöjjön a rettenetes kereszthalál, ember vele soha se lesz mellőzött.

Időm kevés s akaratom gyenge hogy Jézust játsszam neked,

De egy szeretet van és az enyém örökké a tied.

S Golgotámon rád várva megértem s világos lett végre,

Hogy ígéretet mindenki magának tesz és maga, saját maga reménye.

Hát várlak Ó embertárs itt a kőbánya fölött a hegyen,

Hogy jöjj és lásd, ígéretem beteljesülése téged emberré tegyen.

Megértsd hát végre hogy ígéretednek a könnyebb vége,

Nem más mint önmagadban való reményed elvesztése.

Időm kevés, s mondataim talán sosem jutnak füledbe el,

De lelkem halhatatlan és te benne mindig itt leszel. 

És a szórakó előadásában is…