Jelen-élet-tékenségtelen

Van aki jelen s van aki nincs itt velem,

Akárhogy lélegzik is az élet és ő egymás számára, jelentéktelen.

Nem a dobbanó szív-élet görcs hibádzik benne,

Az ókori görögök szerint lelke tüze nincsen rendbe.

Mert értem én, hogy ha mindenki lánglelkű az nem lehet,

Hisz mindenki egyforma lángja unalmas üzenet.

De azért az valahogy bántja mégis az én lelkemet,

Ha a lélek kívül tetszhalott fakó tükörként díszeleg.

Az élet s mi többiek tudom, hogy téged meggyötör,

S pillanat műveként kezed kincseiből hamut söpör.

Összetört lelked bizalmatlan félve tétlen ténfereg,

Önmagad törött lélektükör cserepeidben nem nézheted.

Állj fel hát, álj fel végre mert önsajnáltodnak most vége.

Igen kellet ez, igaz, de most kell hogy kapj tevékeny vigaszt,

Mert lelked akkor él ha a sorsnak MINDIG fittyet hányni kész,

Mert az élet életlen nem csak veled s ez nem véletlen,

Hidd el nekem is rengeteg idő volt mire ezt megértettem.

Úgy néz ki, hogy úgy esel át az életen mintha egy megfázás lenne,

Benned semmi tűz, semmi fagy mi bármit valamivé lévőn tenne.

S végül kigyógyulásod az életből elmúlik veled bele a csendbe,

S furcsa a gondolat de utoljára még benned ragad, hát ennyi volt benne?

Az életünk értékelve egy furcsa retrográd időgép jön bennünk elő.

Mi hazudik is szépítve visszafelé mert a nosztalgiában ez az erő.

Kérlek én és nem nyugszom, vedd tüzszerszámaidat kezedbe hát,

S égő lélekfákjával bátran s boldogan a járatlan utat járd innentől tovább.

És a szórakó előadásában is…