Istenből ember

Isten utazik a budapesti négyes-hatos villamoson,

Mi tömeggel a belsejében, ember emberre taposva oson.

De ő sem bánja hiszen mi belőle, hasonulva létezünk,

Zsebesek zsebeiből két kézzel markolva vétkezünk.

Vagy talán senki sem látja, mert ő a Szentlélek is maga,

Nehéz is látni bárkit, mikor csak tenyérben a szem sugara. 

Gazdag portálok, kosz és szegénység váltogatják egymást,

Mi a jó istent kereshet itt a jóisten, talán a legnagyobb Júdást?

Beér a nyugatiba hol nem tudja, a szmog vagy a zaj a nagyobb,

Külseje mocskos szürke, de szeretet-búgva ráülnek a galambok.

Belseje ragyog és ki közel lép feltűnik benne mint testvéri gondolat,

Pár lépés és a közöny szürke pépje mind szemünkre vissza ragad.

A legszegényebb vonatot keresi, valami mi megy Északkelet felé,

És ott a megálló betonján földre szállt és emberré változott belé.

Adott hát türelmet a kalauznak és olcsó jegyet mindenki zsebébe,

Garast a koldusnak, őrangyalt az útra és reményt mindenki lelkébe.

Kérdezheted, ennyi? Isten lejött az égből egy rozoga vonatért?

Nem fiam, te voltál az kivel sokkal többet mint egy vonat elért.