Idő

Helló te mindig jövő, menő s eltelő,

Soha meg nem ismétlődő, visszafele nem történő.

Életünket állandóan mindenhol átszövő,

Kegyetlen vadászként biztos bekövetkező.

S hogy legyen, vagy van rá és teremtsd elő,

Alkalmas vagy alkalmatlan és nem mindig megfelelő.

Számunkra égitestek mozgásához vagy köthető,

Lehetsz milliomodnyi vagy emberélet öltőket átölelő.

Hordunk a kezünkön vagy zsebünkből veszünk elő,

Lóghatsz a falon vagy állsz büszkén templom tornyot díszítő.

Lóghatsz fejünk fölött is mint baljós szürke felhő,

S várhatunk, hogy eltelj s jöjjön a szeretet ünnepét ünneplő.

Midőn eleink a paleotikumban elkezdtek gondolkodni előre menő,

Rájöttek hogy a most pillanaton kívül van más is létező.

Azóta számolunk veled, kalendárt alkottunk s erőd egyre nő,

Az emberi szellemet ejtetted csapdába mi mereng mit hoz a jövő.

És mégis létezésünk folyamatos szekventumát vagy te jelentő,

Veled különböztetjük meg az egyik történt dolgot a másiktól közelgő.

Sokszor felmerül bennem hogy te nem is vagy igazából létező,

Illúziód szükségéért a felelősség agyunk egyszerűségére kenhető.

A nyelvek min mi mind beszélünk egyenes irányúak mint a nyílvessző,

S a múltba vagy jövőbe tévedve komoly munkát kíván minden egyes igető.

Volt, van, talán, soha, tán, egyszer, tegnapelőtt és holnapután ez elképesztő,

De mégis ennek ellenére ez az egész csak egy vonalban elbeszélő.

Ember s ember között a kommunikációs kapcsolat mindent jelentő,

Addig maradsz míg nem találunk új utat mi gondolatidővel létező.

Hol nem köt 3 dimenzió és te te konok csakis egyirányban telő,

S szabadon zsarnokságod alól nélküled létezve mindig mindenhol leszünk egyszerre, idő.

És a szórakó előadásában is…