Hiszed-e még?

Messzi ország szép parkjában fólyó melett,

Hóval fedett réteken kértem kezed, hogy kezembe tedd.

S nem féltem én se a hótól se a haláltól,

Magától a jövőtől se talán, mert kezed fonódott kezembe magától.

Pedig a fák között torz jövő kép harpta át,

Beteges diadallal a valóság konok, kemény kő falát.

Mindhiába rohanva jött tavasz és nyár segíteni már,

Kongott a harang s aggá lettem s átkozott, csoda hiába vár.

Szerelmes bolond mind! Ki lelkét koldusoknak osztogatja szét,

Szeretete csak hiányukat táplálja jobban, még lelkük tejesen kiég.

S míg lelkem őrültsége testemre rontó átokként kiült,

Lopakszik a szörny bennem, kertek alatt rózsát szorongatva, mosolyom torz vigyorrá merevült.

Ezerszer ádáz legyőzhetetlen, felállok átvágott inakkal is,

Mutatom, pokolra megyek vagy már onnan jöttem, szerelmem nem hamis.

De késő már a megtérés, kiégett és csonk csak az ima mécses,

Átkozott légy Ámor s ellenem, ha te erre voltál velem gonoszul mind képes.

Ámor:

Ó mond, hiszed-e még…?  -  Nem, tagadom!

Hiszed-e még, ha volna rá…?  -  Nem akarom!

Hiszed-e még, hiszen csak te…?  -  Nem, én nem!

Hiszed-e még, megérted-e…?  -  Nem, nem fogom sohasem!

Most örök hideg, novembervége van esős és szürke,

Szívem mogorva és kegyetlen és így nincs aki eltűrje.

Elysium vándorává lettem, járom síkságait a végtelenbe tova,

Elhiszed-e még, hogy valaha veled léteztem, szívedben, lopva?

És a szórakó előadásában is…