Hetedhét

Virágosabb rét a lelkem és bennem a te ragyog,

Mióta a karod akarod és az én nyakamba rakod.

Nincs az az arany csíkos füttyű rigó édes dala,

Mi szebb volna mint te magad nekem, most vagy valaha.

Vágyom, hogy kicsiny világom páromként lásson,

De téged, legfőképp magadat szeretve ezen előadáson.

Szekerezz hát velem át ezen a szép szerelem hegyen,

Engedd, hogy gondjaidat rólad a kordélyomra tegyem. 

Éjfél derekán megállunk szalma illatba nevetni,

Alattunk a hegy, fellettünk, hogy fog az ég csillogón lebegni.

Mindegy innen merre tovább hova, oda indulunk,

Egymás tüdejéből égő oxigénen zakatol szerelmes agyunk.

Mert voltam már, hol volt, hol nem volt a láng,

Merre hideg szél süvített és a nap fénye fájt.

Honnan minden egyes hordozott kövem enyém marad,

Hogy a holnap kapuinak építhessek ragyogó szárnyakat.

De most itt a szekéren megélem, ahogy tisztán hallom,

Szíved kapillárisainak lágy hullámzó reményein dalom.

S talán lehet még, hogy az életedbe bele is szeretnék, így teszem,

Bárhol is legyél, én mindig várni foglak ott a hetedhét szerelem hegyen.