Ha látnál

Éhezem a szemeid melegét,

Bennük elfeledem magam én.

És nem bánt többé a nagyvilág.

Mert vigyázhatok s szemeid vigyáznak rám.

Épp ha rámnéznél egy reggeli órán,

Értenéd, hogy nélküled nem jó ám.

Mind folytanék meg ezer gondolatot,

Mi szépséges arcodnak rossz fényt adott.

Hogy mikor türelmetlen vagyok, érted

Nem ellened, magamtól félek.

Hisz a nélküledlenség pokla riaszt,

Hangod, léted gondolatán öröm virraszt.

Hiányod légszomj, izzadt csepjein szivárvány

Repülne íriszed mámorító osztásán,

Belléd veszve hunynának ki ők és én.

Csak izz még egyszer a szemeim fenekén.

Lennék én ki nem lát végül többé,

Nincs mit látni hol te az örök feledésé.

A most, öröm múltba vágy, nem marad,

Jelen nem léted reménytelensége vér arat.