Feltörő érzés

Belső monológom tudatomba írja,

Haladsz, teszed napi dolgod, újra meg újra.

Ott egy csinos másik, majd balról egy autó,

Kiszállsz, felmész, bemész, jobbra a negyedik ajtó.

Zöngenek a sorok, gondolatok át fűzik szövetét,

Érzelmek gazdagítják, bonyolódik már a kép.

Valami épül, váratlan fogaskerék nyikk megragadt,

Mellék utakról előtörve agyam elvágja a fonalat.

S mintha a világ tűnne el körülöttem, egy kép marad,

Benne minden, illatok, fények, régi emlékek, rám tapad.

Elsöpör mindent s uralkodva már a testemben halad,

Érzem szél simogat s hallva régi hangokat bolondit e pillanat.

Lehet ez szerelem, vágy, nosztalgia, jó/rossz vagy harag,

Végül ki zökkent belőle egy az ablak előtt felszálló galamb.

S újra a belső monológ régi helyén szövi tovább fonalát,

De marad egy nüánsz, egy benyomás mit viszek tovább.

Gyűjtöm én ezeket a feltörekvő érzés színes cserepeket,

Pedig legtöbbjüket megfogalmazni, elmondani sem lehet.

Mégis enyémségem legeslegbelsejéből kapom ezeket én,

Villanások csak, 

S büszkén őrzöm őket,

Lelkem perzsaszőnyegének fonott díszeként.

És a szórakó előadásában is…