Fejfák

 

Halottak napján csendes sétára indul az ember — nemcsak a temetőben, hanem önmagában is. 

Emlékek, nevek, szeretetek sorakoznak a fejfákon, mint életünk állomásai. 

Ez a vers egy pillanat arról a halk-szomorú békéről, amit csak a temetők tudnak.

Halottak napján sétálók a temetőben,

Hol az idő mindig csendes már,

Ide az élő búcsúzni, a többi megpihenni jár,

Sokan vannak, mégis egyedül indulok parcella nézőben.

És olvasgatom az egyszerű és díszített,

Fából ácsolt fejfákon és márvány obeliszken,

Az őszinte, vagy megjátszott fájdalmas kincsen,

Elmúlt és a bennem előre sejlő, élet történéseket.

Ki csendben, ki halkan csak emlékezni vágy,

Rendezget, takarít és lángra szökik a mécses,

Magában vagy hangosan választalan beszélget,

A friss és elfeledett sírok között, a fájdalom olyan lágy.

Mert ez a nap rólatok szól, halottainkról kikre emlékezünk,

Hiányoztok és ugyan az úton egyedül megyünk tovább,

Nem feledünk titeket, család vagy jóbarát

Szeretetünkbe temetve de mindig itt lesztek velünk.

A legbensőségesebb ünnep ez az esztendőben,

Mindenki udvarias, megértően osztozik,

Fájdalom és öröm bennünk békés találkozik,

Halottak napján mikor sétálók a temetőben.

És a szerző előadásában is…