Éjfél anya - 2. Év

Minden rosszban van valami jó is, tartja ezt a túl általánosító, sületlen régi mondás. De kétségtelen, hogy nem lettünk, széltől féltett mezei mimózák, az inkább a praktikumot mint sem a lelki szépelkedést előtérbe helyező dadusaink kezében. Ugyan nem voltunk túl sokan a bölcsődei részlegen, talán ha 10 gyerek lehetett állandóan, és ott nagy volt a pörgés-forgás, mert azért volt adaptáció is közülünk, mégis a dadusoknak katonás rendet kellett vágniuk ahhoz, hogy ne vadmajmok cirkuszává változzék minden egy pillanat alatt. Mintha kimondatlanul tudtuk volna, hogy nem család ők, és emiatt „semmilyen kegyelmet” nem érdemelnek, és ha én rosszul érzem magam, hát teljesen biztos, hogy azt akarom és teszek is róla, hogy ők is így érezzék magukat. A tablóképek tanulságai alapján, sok fiatal noviciátust fogyasztottunk életünk második életévében, vagy ahogy ők mondták: "Isten igazi kis ördögei tesztelnek minket. de velem vagy Uram és előbb emelném a kezem magam ellen, minthogy ezeket a kis patás szenteket bántsam, mert tudom, hogy adtál már nekik elég csomagot indulásnak". 

És akkor és ott, megismertem azt akiről elmondhatom a mai napig, hogy a legőszintébben gyűlölöm megismerkedésünk első pillanat óta, változatlanul és vegytisztán. Ő volt Viki, Victoria avagy később egyszerűen csak „Az a Szuka!”

Kevesen mondhatják el magukról, hogy stabil ellenség képpel rendelkeznek még azelőtt, hogy a beszéd készségük teljesen kialakult volna. Na nekem mégis sikerült ez és tulajdonképpen ha nagyon mélyen magamba nézek meg se tudom mondani az okát hogy miért. Kitalálhatnék most mesterkélt történeteket arról, hogy valami babán való összeveszés vagy bármi más hasonló baromság, de a kereszt vagy tűzhalált is vállalnám érte, mikor azt állítom, hogy fogalmam sincs hogyan kezdődött az egész. Egyszerűen volt ő, a hülye szőke fürtjei, a hófehér de idióta lapát fogai és bennem a fel szivárgó gyűlölet. Már már azt merem mondani, hogy figyelj,  fogalmam sincs róla miért, de nézd meg a fejét és hogyha nagyon gonosz és nagyon mélyre eltemetett gondolatokon kívül más is jut eszedbe akkor hidd el, te hozzá illő vagy és nagyon hamar te is az ellenség listámra kerülsz. Ez van. Voltak már menekülő renegátok az ő oldaláról, úgyhogy tudok róla mesélni, na de majd csak szépen mindent idejében sorban blablabla trallala…

A második életévében az ember az ősellenség áspis kígyóval való találkozáson kívül nem túl sok mindent könyvelhet el nagy eseményként, ha talán csak azt nem, hogy a belőlem hiányzó abszolút kedvesség és szerethetőség, igen hamar arra késztette a dadusokat, hogy letegyenek arról a bohókás elképzelésekről, miszerint engem majd egy szerető családhoz fognak kihelyezni, adoptációba. Általában vöröslő fejű ordításban törtem ki minden egyes baba bemutatás alkalmával. Valószínűleg magammal sem voltam túlzott békés, megegyezéses alapokon de a dadusokat, még még csak eltűrtem, hiszen élvezettel lehetett őket a hisztéria határáig kergető pokollal ellátni, de azt, hogy idegenek hozzám nyúljanak vagy akár csak rám nézzenek, rám mosolyogjanak egyszerűen hányinger keltő elképzelésnek tartottam, és az jó sokáig meg is marad bennem. Talán ezért utalok emberekkel foglalkozni túl sokat a mai napig. A macskák sokkal jobbak. Na és a növények, mivel ez az év arról is szólt, hogy végre kijutottunk a kertbe, igaz csak tavasztól őszig lehetett ott kint maradni, de az intézmény mázolt, egyszerű belső világa helyett a kert külső zöldje, változatosságai, fái, bokrai, növényei, virágai egyszóval minden egy varázslatos csoda volt, ami belém ivódott és jöhetett eső, hó, szél, én kint akartam lenni. Ha ezt nem lehetett, az orromat vízszintesen az ablak üvegre tapasztva tele leheltem az egészet és csak azt vártam, hogy újra a kinti világban lehessek. Ekkor ismerkedtem össze a kertésszel is, akit ugyan többször figyelmeztették a dadák, hogy lehetőleg ne akkor kapirgáljon a mi részünkön mikor mi is kint vagyunk az udvaron, de ő ezt rendszerint semmibe is vette és megérkezett az egyszerű vászon ruhájával, szalmakalapjával és az övébe dugott pipájával, amit akkurátusan mindig eloltott mikor a mi közelünkbe ért. Már csak fényképekről emlékszem az arcára igazán, de kedves mosolyú, jóképű férfira emlékszem és volt valami csendes fájdalom azokon a fényképeken.De nekem mindig csak a mosolya jut eszembe a kertből, arra ahogy mesélt a virágokról, a méhekről, a tavaszról, a nyárról, az őszről. A télről sosem, illetve egyszer azt mondta, valamikor egyszer nagyon sokáig volt tél és emiatt senki sem igazán szereti de annak már vége hála az Istennek. Szóval a téllel nem kell törődni, elmúlik megvan a maga dolga, hogy megteremtse a tavaszt és elhozza húsvéti virágokat amikkel ünnepelni tudunk majd és az első édes gyümölcsöket is. Persze annak a rohadék Vikinek szintén oda kellett mászkálnia mindig és ezért a mese délutánból elég hamar pofozkodó, haj húzogató esemény alakult ki, hiszen állandóan bele gügyögött, odamászott volna a kertész ölébe, amit én sehogy sem hagyhattam. Később megtudtam a kertész nevét is de az olyan bonyolult volt, hogy mi csak egyszerűen D bácsinak hívtuk mindig. Két évesen, azt hiszem elég komplikált dolog a vezetéknevek megtanulása és kiejtése, ennél mennyivel egyszerűbb csak egy hanggal be azonosítani mindenkit, nem igaz? Talán két évesen történt az is, hogy D bácsi bemutatott Artúrnak. Artúr egy vörös fehér foltos macska volt, A Macska, a legmacskábbik, a minden. A kertészlak mellett, egy farakás tövébe szülte oda a testvéreivel együtt az anyjuk őket, és bár D lelkiismeretesen befogadta és ápolta a kis családot, az anyai ösztön mégis arra vezérelte az anyjukat, hogy el költöztesse a kölyköket valami biztonságosabb vacokra. Kivéve Artúrt aki vagy önszántából, vagy anyai tévedésből maradt hátra. Tehát technikailag ő is árva lett, mint később nevetve megszoktuk jegyezni magunkról, félember illetve fél macska. És egy félember és egy fél macska, egyenlő egy egész érdekes macskás ember vagy egy egész érdekes emberes macska.

A következő beszélgetésre, miben talán erről az időszakról  is beszélgettünk, tisztán emlékszem D bácsival.

 - D bácsi, milyen voltam amikor először találkozott velem? - kérdeztem a leg-önigazolóbb kérdésemet, amit szinte mindenkinek feltettem.

 - Félelem nélküli, igazi kis fúria voltál - mondta felejthetetlent félmosolyával az arcán - emlékszem, két dada sem bírt lerángatni téged Viktóriáról még én is kellettem hozzá - mondta, most már kettes fokozatú félmosolyban.

 - Megérdemelte, minek jött oda! - mondta a dacos 17 éves forma én. Kb. egy évvel az intézete elhagyása előtt történhetett meg az a beszélgetés.

 - Egy biztos - mondta most már határozottan háromnegyed mosolynak tűnő arckifejezéssel - azzal mindenki egyetértett, a második vagy harmadik ilyen Viktória rohamod után, hogy az egyházi pálya az nem a te választásod lesz, jobb leszel te béke őrnek. Meg az jobban illik a családi hátteredhez is.

 - Béke őr? Pffff - fintorogtam - de az valamiféle katona, valami… - És csak ekkor esett le, hogy mit is mondott az utolsó mondatával.

 - D bácsi, maga tud a családomról? Mióta? Mit tud róluk? Mi az, hogy jobban beleillik a családi hátterembe? Mi van? - Befeketedett körülöttem a minden, cső látásom lett, a külvilág hangjai meghaltak létezni, csak a saját kongó szavaim hangjait hallottam viszhangozni a kertészlak falairól, meg a veszettül kolompálló szívem által belül keltett zörejeket. Válaszok, végre talán válaszok…

 - Fleur, kicsit és keveset tudok csak… És azt se lenne szabad elmondanom - majd odalépett az asztalhoz és rendkívül halkan folytatta - hosszú évek alatt annyit sikerült megtudnom, hogy kb. két éves korában volt itt néhány béke őr, és nem az egyszerű lóti-futi fajtából, hanem a tengerentúlról, ebből gondolhatja hogyha azt a rendkívül nagy utat megtettek azért hogy egy két éves gyerek hogyan léte felől érdeklődjenek, akkor komoly dologról van szó. De az istenre kérem, Ne beszéljen erről senkinek! A béke őr ultimátum még mindig érvényben van - mondta, most már szinte teljesen suttogva és minden mosolyszerűség eltűnt az arcáról.

 - Rendben… - suttogtam olyan halkan amilyen halkan csak bírtam - de legalább D bácsival had beszélgessek erről, annyi kérdésem lenne.

 - Rendben - válaszolta - de csak később, majd jelentkezem, hogy ne keltsünk feltűnést

Hónapokkal, talán egy évvel is később tudtunk legközelebb beszélni, addigra jó nagyot változott minden, de a kérdésem az nem lett kevesebb az is biztos. Na de mindenről a maga idejében, csak szépen sorjában. ne rohanjunk előre…

Az Éjfél anya, korábbi részei itt találhatóak:

 - Éjfél anya - Prológus

 - Éjfél anya - 1. Év

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)