Egyszer

Ismertem a boldogságot régen,

A szemeidben táncolt tükörképemként.

Titkon úgy hívtam szerelmes ég,

És te mosolyogtál rá válaszként.

Aztán a sors vagy én lettem bolond,

És bezárult lelked hívó kapuja.

Szemeid sugara több bizalmat nem ont,

Várad felé lelkemnek megszűnt minden útja.

Majd végtelen tél jött,

Hideg, minek nyári forrásában is vacogok.

Lelkem előbb kegyetlen kiéhezett,

Majd jöttek ezek a kínzó szerelmes dalok.

Tudom, emlékeken élni a biztos bukás,

De ez az egyetlen szelídség számomra mi marasztal.

Vezekelni keserűség de feloldoz az ön megadás,

S elereszt engem a szél, elereszt minden hajnal.

Majd elmegyek innen egy napos reggel,

Vagy talán egy félig felhős délután.

Ha lehet, ki voltam majd ne felejtsd el,

Szeretni téged mit tehettem, boldogság volt csupán.

És a szórakó előadásában is…