Egy Moira randevúja

Belém lépett hát nagyvégre az áldott isteni láng és a fény,

Mikor átkos bölcs egyedüllétet unva keresésre cseréltem én.

Szebbnél szebb bár valóságtól nincstelenné vált képeken,

Legeltetve teli látószervem reménytelen jelölgettem.

Őket, a nőket vágyam tárgyait és hírtelen válasz terem,

Varázsolok szavakat, építkezve van szürkeállományom elegem.

Idézek nagyokat s kicsiket s felelek amint lehet,

Jó ómennek szenvedélyesen szenvelgek rögtönözve ilyeket.

"Vajon leszünk e az mi együtt a láng és a szikra,

Vajon titkaink gyémánttokká égnek e végtelen bízva.

Vajon minden csalódásunk cáfolatai leszünk egymásnak,

És vajon velünk válik-e igazzá az örök varázslat?"

Találkozó ajánlat ügyességem ára, egyből máma, álmok-álma,

Öreg legény készül, szépül, illúziókra fogja végül ha pórul járna.

S a Moira szép, intelligensen karakteres s tartózkodóan kedves, 

Az esemény nem a mindent elsöprő első látásra de kellemes.

A másnap: Lakheszisz álma előjő Baba Jaga formában,

Rond-Adonisz még csak állna a felsőbb rendező jogában.

De ki oktat, ki nem tanult, alább rendel magát vesztve valahol,

És mindezt kedvességgel írja hiszen a sors, univerzumon alapul.

Zúg a fej és zúg a szív, választ körmöl sötétjébe alá bukik,

Te Moira, mérd fel magadat is néha lásd meg ki belül lakik.

Mert hogy nem ember vagy arra már késve de rájöttem,

Megtört lelked helyén dobogó értelem, túl hideg volt énnekem.