E táj csendjei

Széll susog az őszvégi ön megadó lombok alatt,

És mint gúnyos emlék pillanat, meleg napot lát.

Az október vége hamis színességeivel játszik,

De tudja ő jól, hogy látszik már az utolsó pillanat.

Még néhány nap és ha belül nem találod meg,

Kívül többé ne keresd mi lehet lelkedet éltető.

A fény az Isten adta s elvette, más felé költözik,

Szürke lassúságban hal meg remény és idő.

Többen de egyedül a négy falad fogja vagy,

Lám ismét a modern tömeg magány fojtogat.

Hol vagyonkád védelmében kuncog te rajtad,

Az egyre hamarabb beálló nyomasztó gondolat.

A sötétben az utcalámpa árnyai jönnek feléd,

S nyugalmad rémülten tépi le magáról a leplét.

Csend, halálos néma csendben zakatol a szív,

'Még fényt!' s el emészik a rém de a félelem hív.

Belül rág a lét határain az értelem nélküliség,

Elengedni nem tudja őt a csendesülő utcakép.

Pedig minden olyan rég volt szép, csak emlék,

Mástalanul magad sötét ege ünnepli győzelmét.

És a szórakó előadásában is…