Dunai temetkezés

Maró a december eleji hideg csend,

A szürke ködben a néma Duna szinte áll,

És vele valahol 30 ember vízre száll,

Hogy bele temetve szerettét, legyen ősi rend.

Nekrológ és zene, még a csírázó fagyban,

A kompra vár a nép az élet vízén,

Túl modem és ős régi érzések,

Mik most fel kavarodnak lelkem felszínén.

Megállunk valahol a dermedt vízi félúton,

A lét és a semmi messzi partjai között,

Testporát s virágokat hajítunk át a korláton,

A távolban, mint kötelesség, egy harang ütött.

És viszi a folyó, viszi ami maradt,

A semmit vagy a mindent ami bennünk ragadt,

A víz, lágy hullott világok úsztatója,

Örök tisztító, a lelkek hajója.

Marad a csendes emlékezés velem,

Mindegy, föld vagy víz majd mi befogad,

Csak békés, boldog sarjak emlékei bennem,

Legyen az mi utoljára engem meglátogat.