Depresszonáta

Felnyitottad bennem azt mit úgy gondoltam soha nem lehet,

És most becsukhatatlan mindent látok,

Átkozom ezt a soha nem való szép világot,

Harmadik szemem pedig igazából a te lelked tükrében terem.

Hitte, minden lehet igazán élő jó s a harc a harcosoknak való,

De a póz és a cselekedet közel  nem ugyanaz,

Harcolsz, ha ez kell ahhoz, hogy életben maradj,

Lelked halhatatlan ugyan, de jól találva pusztítható testben lakó.

Faragj! Teremts! - kérted és én a világot álmodtam néked,

Benne minden szép és minden jó,

De nem fénytelen ember lekünk birtokára való,

Hol a szerelem mocsárban feled, bomló kéjeiben jó volt veled.

De most már más idők járnak, vas tüdőket vas szívek kalapálnak,

A napfény is már elkopott és szürke,

Sokszor van igazi emberhús ebédre,

Kiálltok - Hé emberek! - De meg se hallanak, mindenki marad csak magának.

Magam sivatagában emlék templom leszel s benne a sötétben csak a szívem felel,

Mert nincs indok akár saját lelkemet szeretni,

Lássuk, ki fog az elesetteken hangosabban nevetni,

Ó gyere, gyere jöjj már el, nincs mit elvesztenünk mert e hidegben lelket, csak az illúzió lehel.

https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=pfbid028KZX9ANv64DxyuTt9ccJ1JPHpzDL6YwAhQyvyhYYmjPdufFaBCzFzuYYG1uncTjml&id=100031877298054