de Sade elmélkedései

Sötétbe visz az út, a lélek nem kegyes,

A feneketlen mély, beteg vágyat keres.

Megírtam hát sokszor mit szégyeltek el,

Mi a bennetek belül munkáló átok kehely.

Nem tettem mást csak kimondtam azt,

Emberben sötét kéj fájdalomhoz tapadt.

Mocskos álcátok ím a napfényben állva,

Égeti bőrötök a kimondott szó igazsága.

És lettem így én a szemetekben a szálka,

A nemesi nemtelen, ki mindezt meglátta.

Ó igen, és élveztem is veletek együtt járva,

Eme erőszak mocskos gyönyörök iskolába.

Mert mertem leírni mindazt rólam s rólatok,

Hogy képmutatóan átkos hazug otthonotok.

Nem a szavak, tollak mik a papírra vetetett,

Lelkünk az, mi beteg, eme szörnyű fergeteg.

És a túl sok igazság, utolér s nyakamba hág,

Csak őrült lehet, ki mindezt arcotokba vág.

De kérdezd a parasztot, a szolgáid lelkét,

S igaz válaszaiktól belátod végzetem terhét.