Búcsúztató

A szeretet egy furcsa igérgető kalandor ki örökkön tagadva bohón,

Mégis, Tudja jól, megtartani nem fogja, hogy mindíg marad mert mohón,

Szórja idejét mint ha nem volna annak ára se gátja az élet tavon,

Akkor perel másodpercekért mikor már az rég eltelt, elmúlott, minden, nagyon.

S visszafelé nézve az egész csak egy kedves,

Mosolyt keltő tavaszi csillanás ahogy a fűben fekszek,

S hozzám, belőlem égnek a magas égen bodorló felhő percek,

Lelkem extatikus létgyönyörében én vagyok, a vég s a kezdet.

De mi mind ma hozzád jöttünk a saját mosolypillanatinkban,

Még egyszer megfürödni a szereteted halványuló nyomaiban,

Emelni téged, te szerethető lélek, csak még egy kis időre onnan,

A hihetetlen bizonytalanból el, hogy még egyszer, egy kicsit velünk leszel.

Hát mind ki most eljött, ad meg végső kegyét a lelkedből elindulónak,

Szóljon róla mi szép volt s lehetett, hogy jó volt veled, gazdája voltál a szeretet szónak,

Ki most már levetve nyomát s porát, talán túl korán, az útnak elment előttünk,

Kívánjatok hát neki, kinek kinek hite szerint,: nyugodj békébent, jó utat és Isten veledet, aludj jólt s jó éjszakát, a lelkünkben velünk maradónak.

És a szórakó előadásában is…