Az vesse

Tükröm, gyere nézz belém,

Úgymond elég-e, van-e bennem még erény.

Látod-e még azt hogy ki vagyok én,

Vagy már rég csak más szemében látszom,

Mikor ők önmagukat keresve néznek felém.

Mert tudod, ágyam kegyetlenebb mint te,

Nem ad éji nyugalmat mostanában semmire.

Énem meghasadva folyton vitában áll önmaga ellen,

Mint valami fojtogató farizeus szellem,

És bennem csak kétség él önmagammal szemben.

Lásd, folyton törvényt mondok más felett,

Még magammal szemben kegyet rendelek.

Elítélem másban mire magamban legyintenék,

Nem engedem, hogy embertársam embernek lássam,

Kezeimben a kövek már készen állnak rég.

Bennem törvény szava és erkölcs szíve ütközik,

Elítélném de nem tehetem hiszem bennem is ugyanaz létezik.

Ó a fény belőled adjon szabadító tisztaságot,

Egyenes utat szívem és gondolataim közé,

Ó visszanéznem beléd a való tanúbizonyságot.

És maradjon örök titok amit a földre írtam most,

De tudd, önmagamban temettem el a cinkost.

Köveim kihullanak a kezeimből végül,

Bűneim mind világtalan,

Hát hívlak titeket legyetek nekem segítségül.

Tükröm, ítélj vagy törd képem el,

Szavaid nincsenek, igazad mindig bennem felel.

Más a kor, benne annyi apró és nagy bűnünk rejtve marad,

Vajon van elég erőnk ahhoz hogy szembenézzünk,

Az önítéletünk köveinek elmaradó sebei alatt?

(János 8:1-11)

És a szórakó előadásában is…