Az élet egy vers

Fel keltett éjjel egy szűnni nem akaró gondolat,

A kétely abban, hogy jól végzem én dolgomat.

Adok e valamit ahelyett, hogy csak elvennék,

Táplálnám a magam tükrében hiúságom fényét.

Az örök Jannusz, vele az imposztor szindróma,

Belül muszáj, hogy egóm érezze ő itt rabszolga.

Az élet-világ-szerelemes vágyakozó kalandok,

Olykor olykor megtépik eme mosólygó bolondot.

És jő a fő gondolat, de hisz ez olyan egyszerű,

Az életünk egy vers mi belőlünk édes és keserű.

Tempója változik ahogy megélésünk, belül vele,

Soha nem biztos megfelelsz, de ott egye a fene.

Szabályok vannak de mindenkinek más és más,

Csak ne tudnánk oly veszettül gyűlölni egymást.

Ha a közöny özönye el szürkít és tőle elfakulsz,

Mitől lennének a strófáid lélek vidámság alagút?

Lehet életed vers miben örömet lelsz vagy bánatot,

Míg végig nem írtad, olvastad soha nem tudhatod.

De mártsd meg lelked benne és éld át őt teljesen,

Legyen olyan mint te, kicsit önmagába szerelmesen.

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)