Angyal a Mester utcából

A város sűrű de emberibb oldalán,

Hol előtt hullott rám magán magány,

Jött ő, aurájában gyémánt szikrázó,

Fehér arany mosolygó reanimáció.

Nem kellett tőle, felőle semmi bűvölet,

Lelke ez az őszintén nyílt örök szövet,

Gyolcsolva gyógyító szeretet ötvözet,

Karjaiban az idő végtelensége felelet.

Nem tudom mi van a szeretete felett,

De elnémít s egyszerre lángol velem.

Szerény remény lebeszéli rólam magát,

Majd közben önmagával takaró kabát.

És én egyszerre vagyok felnőtt gyermek,

Mosolyában percei teli órákká telnek,

Ereszteni, menni kell, a holnap perel,

Lélek szegény gazdagon illata itt hever.

Éjszakai suhanó fények, ágyamba érek,

Benned s bennem mindent Angyalérzek,

Reggel szürkeségben oly szépen hiányzol,

Nem szeretve vissza szeretlek az éjszakából.