Állj elém!

Állj elém!

Mert tűzet hányva haragszik rád a lelkem,

Mert tetted azt meg, mit rólad gondolni se mertem.

S lettél bennem pátoszból silány, alantas anyag,

Szavaid tiszta arany kürtje már csak sár s salak.

Állj elém!

Nézz szemembe, vágd bele s kegyetlen mondd,

Te hitted el mit mondtam, bedőltél s így te vagy a bolond.

Legyen benned legalább annyi tartás, nagy szó(!), gerinc,

Hogy kegyelemdöfésed személyesen adod át, terved szerint.

Állj elém!

Hogy sárga, nyúlós, bűzölgő epém mérgét rád hányam végre,

Hogy ezen keresztül, lelkem háborgó tengerét a szélcsend elérje.

S utána minden ami marad, egy keserédes fájó tapasztalat,

Mivel tovább rakva zárom be előled, lelkem falát s magamat.

Állj elém!

S add át, mert enyém eme szívtelen, önző ajándék,

Megbocsátva de soha nem feledve elteszem, míg fölöttem az ég az ég.

Mikor majd diadalod ülöd, tudd, kegyetlen bosszúra készülök,

Boldogan nevetve, nélküled s arcod feledve, az életbe menekülök.

És a szórakó előadásában is…