Áldozó tétlenek

Ártatlannak születünk állítólag mi mind,

De hamar rájövünk túl kevés az érzelem,

Egymásra figyelés idő hiányban nem terem,

De te hiszed ezt ha szemed körültekint?

És ím itt vagyunk mind egyben egy asztal körül, 

Érzelmes gyilkosok és érzéstelen ártatlanok,

Erőszakos szentek és szentségtörő áldozatok,

Mást feláldozó jók és önmentők a rosszak közül.

Savanyú vigyor képünkkel egymásra ismerünk,

"Ő róla azt mondják", és terjed a szaftos pletyka,

Hiszen más, az izgalmas, addig se baja fogja,

"Hát te is itt vagy" üzen egymásnak a szemünk.

"Én akkor felejtettem el embernek lenni", kezd egy,

Mikor mindegy volt mennyi csak enyém legyen,

Amikor semmi más nem fedi az ürességet bennem.

Mert attól majd jobb lesz, semmitől, és ez őrület.

"Nem tettem semmi halálos bűnt", mondja másik,

Csak szépen el lenni akartam, jelentéktelen én,

Igazán csendesen, nem bele szólva, könnyedén…

Mindünk marad embertelen a tétlen hallgatásig.