A világvégi széles mosoly

Hát ez az a pillanat végül, mikor a lélek a végtelenbe révül,

Itt a test anyag semmivé válva csillagok porává szépül.

Hogy az én világom vége ez vagy mindenkié?

Agyamban élünk mind, jobbat ne várj vagy higgyél.

Éltünk mit élhettünk, jól-rosszul úgy igazán emberien,

Részünknek jutott gyönyör és fájdalom, keveseknek szép szerelem.

Hittük Mesterei vagyunk sorsunk előre kitaposott nyomának,

De az ember mindig naiv, és nem hisz hiába a legcsodásabb bűnbocsánat.

Vitatkoztunk istenekkel és paroláztunk ördögökkel a hátuk mögött,

El árulva árultunk el sok jó barátot és minden árulót, többek között.

Megkötöttük alkuinkat, ki jobbat, ki rosszabbat hát,

Élet részegen vagy reményt vesztve átvirrasztottunk számtalan éjszakát.

Most itt állunk a fény tetején hol univerzumnyi zúgó tér veszt irányt,

Tudva némán mindent megértünk, magadban keresd a feloldozást.

Ki-ki hite vagy nem hite szerint mást és mást érezve lát,

De szomorúság, félelem, harag feledve ünnepli a létezés széles mosolyát.