A végén…

Halottak napjára írtam ezt a verset, a temetőkert csendjéről, ahol az emlékek és a föld illata összekeveredik.

Gyerekként csak néztem, ma már értem, mit jelent ott „rendet rakni”.

A végén mind visszatérünk ugyanoda — nem szomorúan, hanem halkan, békével.

Fogynak az élt napok, az elején fel se tűnik,

Megyek tűztől tűzig, hol én mosolyt kapok.

Még gyerek voltam, s védet a jóság család,

“Nem érzi még ő át”, így ilyenkor maradtam.

Oda gyerek nem való, apám szelid mondta,

Kerti szerszám kapva, nem vidám az induló. 

Vártam én is ott legyek, a titokzatos kertben,

Szürke volt s rendetlen, várta rendet tegyek.

Senki sem volt boldog, inkább mély s komor,

Minden repkény bokor, ők is tieid te dolgod. 

Szépet ki nincs is tenni, furcsa volt e nekem,

Mégis benn én éreztem, jó emlékekben lenni.

A végén mind itt leszünk, apám halk szava,

Mint emlékeid otthona, rendet mi is teszünk. 

Így vár e nap együtt, ki nem s ki még itt van,

Mind emlékezni halkan, kertben s mindenütt.

És a szerző előadásában is…