A nagyság árnyékában

Valami bennünk mindig építeni vágyik,

Toronyba rakni köveket, birodalmat, céget,

Akármit s elérni vele végtelen az eget,

Megérinteni azt, amit emberként nem lehet.

De álmot alkotó ugyanazon szív fél is tőle:

Mi lesz, ha betemet túl magasra nőve,

Mi lesz, ha előle, menekülni nem lehet,

Mi lesz, ha ez szabadít ránk végzetet.

Így vagyunk rabszolgái a saját vágyunknak:

Akarjuk, és nem akarjuk,

Hívjuk, és magunkban eltitkoljuk, hogy

Szeretjük a fényét, de rettegjük saját lelkünk sötétjét.

És mégis örök újra belekezdünk:

Mert ember létünk annyi,

Mint hinni a lehetetlen semmi,

És közben tudni:

Minden mi hatalmas, egyszer le fog omlani.

És a szerző előadásában is…