A létező legrosszabb

Az én,

Amikor oly egyedül áll a remény hegyén.

Vérengző gőg, eltévelyedett hit,

Nem hazudsz már magadnak,

Se sokat, se kicsit.

A ti,

Kikbe vetett bizalmam elég rég,

Könnyelmű csalfaságként felég még.

S dagonyázik fájdalmában az én,

Hát így tűnik el minden mi szerény.

Az ő,

Aki hitte van szép jövő,

De tapasztalása a keserű leendő.

És rám, és rádnéz kifejezéstelenül,

Gyógyíthatatlan mély seb, lelkén hegedül.

A mi,

Ez most biztos nincs és soha volt talán,

Magunk térdelünk zokogva keserűségünk falán.

Keressük kutatva egymás kezeit,

Bárcsak volna hit, mely bennünket segít.

A ti,

Az önmagában látszó vád szó,

Elkülönülést átokként átjátszó.

Itt van hát a lapát, ásd az árkot közénk,

Temessük bele szeretetünk, e furcsa jövevényt.

Az ők,

Mindig utoljára az igazi kívülállók,

Azok ott mind, kik köré gyűlöletből kerítünk hálót.

Mert egyetlen bűnök, hogy nem tartoznak másba,

Csak ide végül, a létező legrosszabb felsorolásba.