A lelkem éji dala

Vonz a sötét éj, úgy belé hullanék zuhanva én,

Kergetném a félelmemet mint egy furcsa lény.

És boldogan ordítanám nincsen semmi remény,

Mert az éj és én egymáséi leszünk majd a végén.

Körbe vennélek mikor este sétálni látlak,

Hideg sötétséggel lebegtetném meg a ruhádat.

És mikor majd egy sötét mellékutcához érkezel,

Én lennék a kíváncsiság mi tudja, hogy vétkezel.

Másznék levelek közt mint fura féreg, bogár,

Nyálkás, csillogó testem ijesztene ha látnál.

Suhanó, szárnyas árny cikázó denevér lennék,

Rettegésed sötét angyalaként hajadba repülnék.

Sötét Mumus lennék, gonosz lázálmokat hozó,

Miből félelem ordítva s izzadva ébredsz, lázongó.

Lennék fák sötét árnyai, mi ablakod előtt ijesztve táncol,

S jeges rettegéssel ez minket az éjszakához láncol.

És akkor megérzem, hogy félve hozzám bújnál,

Visszatérnék rögvest hozzád nehogy alábukjál.

Ébren őrizném álmod, téged semmi sem bánthat már,

Az éj, sötét cinkos barátom de tőlem ő is meg hátrál.

És a szórakó előadásában is…