A költészetét értelme

Oh te Emberi kondíció!

Turbulenciáid mind dalolni való.

Szállni fennkölten kergetve a rímet,

Deríteni minden szürke sötét szívet.

S mi végre s hogyan van értelme ennek,

Szavaimmal megtölteni végtelen sok termet,

Pengetni szívhurokon kedves dallamot,

Örömmel tölteni meg lelket s napot?

Mond miért is tenné bárki ezt,

Világ bolondjaként kit szeretet nem ereszt.

Órákat lopva konok percekkel perelni,

S a világot állandóan jobbá szerelni.

Elmondom hát mi dal-szaval belül,

Mert makacs ez s akkor is ő marad felül.

Eszem láng óceánja szavakból képet rak,

Hogy jobban megértsen más szív dalokat.

Fekete-fehérből látassam ezerszint veletek,

S tudjátok dalaim nektek van mind értetek,

Mert viszem a zászlót fáklyát mikor kell,

Mert egyetlen faj létezik számomra te ember.

Nem csillogva meg veregetni saját vállamat, 

Önelégült torz bohócként nyalogatni magamat.

Nem borongós erkölcsi példát statuálni,

Megérteni, átérezni s támogatva szolgálni.

Szavaimnak mi más vég értelme legyen,

Minthogy lelkem lelkedhez bebocsátást kérjen.

Mert milliárdfélék vagyunk mi mindannyian,

S mégis összeköt minket az emberség mi mind bennünk van.

És a szórakó előadásában is…

Hasonló témában forgolódik még a:

 „Költői igazság”

című szórakásom, ezt is ajánlom kedves figyelmedbe.