(a)Kiknek földigér a lábuk

Bi-bá-bú, te vagy az a nagy szájúúúú,

Igen bizony, kinek a templomtorony nőtt a homlokodon.

S onnan ki óbégatott a világra,

Mindenki szamár hiszen te gazdag vagyol, mindenki lássa.

Kérlek csukd be a szád és nyisd ki a füled,

Szeretnék valami újat mondani neked.

A tehetősség és a lehetőség közel sem ugyanaz,

Mert elhiszem az utóbbi felismeréséért az élet jutalmaz.

S ítélkezni én biztos nem fogok, az a bíró és Isten dolga,

De adnék egy tanácsot, sőt talán többet, vegyük sorra.

Az hogy, olvasni s írni tudsz még nem igazi műveltség,

Csupán a belépő jegy oda ahol végre csökkenhet az egó püffedtség.

Az a csoda megengedheti neked talán majd végül,

Hogy ne pénzben mérj mindenkit, hanem emberségül.

Mit tett másokért, hogyan volt önzetlen s ember barát fajta,

Ezt talán még neked ismeretlen, ez az mikor nem a szerzés, birtoklás hajtja.

Mesét mondok, volt egyszer egy kő gazdag, befolyásos s sikeres amerikai,

Ki acél birodalmat épített szegénységből kezdve s úgy hívták Andrew Carnegie.

Ki korán felismerte a te helyzetedet minek már rád záródott a csapdája:

"A vagyon felhalmozása a bálványimádás egyik legrosszabb fajtája.

Nincs megalázóbb bálvány, mint a pénz imádása.”

Tudta ő a vagyon s tehetősség nem más,

Mint a mások számára, a szerencsétől kapott felelősség.

A lehetőség most a tied, hogy dönts, templomod épít vagy rombol s kirekeszt,

Kiknek földig ér a lábuk, hidd el, mind megértik ezt.

És a szórakó előadásában is…