A jóság csapda

Aradi_Gabor•  2024. február 11. 09:54  •  olvasva: 18


Fölöttem a kertben a fán incselkedik rám és lóg az alma,

Tudom mi értéke és mégse sóvárog utána tudatom dala.

Mert magammal vagyok és tőled, veled színültig tele,

Létem nem vágy, boldogság attól mit rám bíztál vele.


Mégis, kell hogy tudjam, tehetem én sokkal, de sokkal jobban,

Azért mit adtál, erőt két kézzel akarva, benne kell hogy legyek én is abban.

Látod? Az ott rossz és nem való, én tudok tenni “róla”, büszkeség a szó,

Mert hogy lehet bármi mihez neked, nekem közöm van tökéletlenül ható?


Adtál erőt, hát adom én hozzá akaratom e páncélos lángoló paripát,

Felszentelem magam neveden és vívom csatáidat, igaz szívem jogán.

Mert tudom én, csak én vagyok elég erre bármiképpen,

Önzetlen megteszem, áthúzom a hegyet völgyön érted és értem.


Van aki marad és sok nem érti, értheti hová tűnt a mosoly,

Hogyan is érthetnék, hiszen e nemes harcban a lélek acélja lángol.

Senki nem érthet, ért igazán meg s ebbe én bele nemesedek,

De ugye te értesz, érted mi vezet, válaszolj mert te adtad ezt nekem.


Látod milyen jó vagyok, itt a sivatagomban szürcsölő reményen,

Erényem tüskés hajlataimat fedi, távolmúlt szeret még szerényen.

Könnyű kabát volt az álmom, túlontúl könnyű,

Már nem ismerem, összetévesztettem az arcod, már semmi sem egyszerű.


Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!