A fény halálára

Görbül a lélekkép, húzza a fényt,

Még lihegi a nyárból kirohanó reményt,

Belül minden reggel nehezebb feltámadás,

Kegyetlen ez a szoláris ragaszkodás.

Mint hallgatag önsértő lélek percek,

Előbb a sötétlő félhomálynak henceg,

Majd túl korán ráhulló éjszakában dermed,

Meg, átkot szórva a fényvilágra remeg.

Bezár a szürke jövő, elveszetten kapar,

Keresi míg tárgytalan félelmeiről hadar,

Lassan átitatón teljes hanyatlást takar,

A vak ördög benned belőled enni akar.

Elfelejted mind a mosoly zümmögést,

Férged mérge rád hozza a szűkölését.

Mélyre zuhan benned a rettegő semmi,

Hordod még tudod, de jó lenne vége lenni.