A doboz

A tér, bár minden hova fér, kitölt,

Az ember lelke nem ennyire rugalmas alakot ölt.

Előbb a szeretettel korlátozzuk egymást,

Mi később a gyűlöletre vált át.

Kezdünk szeretve egymást a rajongásig,

Fellázadva az önsors rontásig.

És ahogy neked te, és ahogy neked én,

Apró súrlódó köveken kicsiben veszik el a remény.

És nem látunk ki belőle már kicsit sem, teljesen,

Életeink dobozzá változnak, ó kedvesem.

Bár csak fel kell állni, és tág a határ belőle,

De még nem érted, hogy a járt út nem megy csak a temetőbe.

Hagyd a mindent, gyere, légy velem ahogy régen,

Mielőtt még az élet megdarál és megemészt egészen.

Csak ez az abszurd pillanat ami igazán létezik,

Az idő, örök szeretetlenül ellenünk vétkezik.