A dal mi eltalál

Metsző, kékesfehér led lámpák fénye alatt bandukolok haza,

Füleimen puha párna és tökéletes digitális minőségű ütem zaja.

Egy gyönyörű női hang érzékien épp a szerelemtelenségről énekel,

S gyomrom görcsbe ugrik, szívem eltelítődik az érzésekkel teli fényekkel.

Pupillám kitágul és szívom magamba ezt a gyönyörű élményt,

Minden szava, üteme mondja, hogy ez már életemben megtörtént.

Ajkaim némán maguktól suttogják a dal minden szavát,

Állam vonala finoman bólogatva járja a dal összes ritmusát.

Elöntenek az érzések s mint libabőr mászik az egész végig a hátamon,

Lelkem testem hormonjaival üzen ‘megértettem és tetszik a tartalom’.

Felemel s eltűnik velem gyorsan az egyszerű városi utcakép,

Fent a tökéletesen csillogó égen járom belső táncomat már rég.

Körülnézek van-e valaki rajtam kívül az utcán ilyenkor még,

És egy sötét sarkon lábam bátran körforgó-pörgő tánc lépésbe lép.

S majd újra a fényre érve ismét normálisra rendezem magam,

Senki se sejtheti hogy előbb az utcán én magamban táncoltam.

Lassan eljő a dal kivezető része s vele a búcsú érzése is már,

Kicsit sajnálom, hogy e mini eufória nélkül leszek újra sivár.

De kezem akarat parancs nélkül önmagától tiltakozásba kezdett,

S ez a dal engem mostantól örök újrajátszásra kapcsolva boldog rabjául ejtett.

És a szórakó előadásában is…