A csendes köd háza

Miről suttognak az elveszett falak,

Tereikbe zárva számtalan gondolat.

Nincs itt csak emlék ha észrevennék,

Mert itt ragadt minden fájó pillanat.

Az idő oly végtelen támadhat ellenem,

És ezzel az épület benned megszülethet.

Válik minden lágyan itt vízpor párában,

Örök álló élet idő, nem tényező magában.

Mert elrontottad akkor s ott te magad,

A mit is? Hiába, nem ér el belső szavad.

Megállsz a sarokban, csendben maradsz,

Már nem veszed észre többé az arcodat.

És még talán mozdulsz, táncolsz magadban,

De kifelé a köd fogja vagy egyre jobban.

Engedj el! Annyi bennem még az élet!

Csak magadnak éled, minek engednélek?

És a szerző előadásában is…