Animanongrata_ blogja

Ma végre itt leszel, távolságunk szakad,

lassan jövök feléd, elnézem arcodat.

Szemedben gyúl a fény, vagy hideget mutat?

Hallgatom, hová hint, elhulló hangokat.

Sokfélén elképzelt a viszont pillanat,

nem tudni mit terem, magányod mit mutat..

Rég látott kincsre vár és mohón csillogó?

Megnyugszom végre, mert kevés lesz ott a szó.

Azt kérded miért vagyunk, hús a húsomon?

Miért zár egymáshoz, szűk idő szoroson?

Miért zakatol lelkünk bőrünknél távolabb?

Nem tudom, tán test önt lelket, így lesz boldogabb.

Amikor elmegyek, hamuvá kell válnom,

levendula ágyon, lelem örök álmom,

oda szórjatok szét, annak a tövében,

északról-délre, ördög hord serényen,

sárkányként süvítve, ordas szelek hátán,

hangtalan okádja, forrón el a párám,

végtelen az égen, tűzből ködre fest le,

mosolyogni fogok, nézz a fellegekre.

Belém égett szavaid, mint vörös bélyegek,
fájó sebekként zúgnak, fehér bőrön virulnak,
reményeink a padlón kuksoló szeretett lények,
pillát rebegtető egérként, nekünk zenélnek.
 
Kár lenne fülünket befogni, melegszik a nyár,
szépséged ragyog, lelked melege elér, rám talál,
ezért szúrtak ma ledöftek kínjaid, s amit súgnak,
zöld folyón sóhajtó kebleikből aranyköd szitál.
 
S az aranypor a légben lassan ülepszik, leszáll,
nem csak rám zihál, az aranyló pettyek szóródnak,
s én csak messziről csodálom bámulom erődet,
szeretlek tudod, nem hittem el, hiába nemed.

Már nem hiszek, nem, a végtelen reménynek, 

hogy minden meglesz, ha bízom, bízva elérek,

futok csak, gyorsulok és eljutok eddig,

nem leszek bárki, lassan késő elérni bármit.

Elfonott álomképek, most üressé lettek,

már nem hiszek, nem, a végtelen reménynek,

keresnem kell, mit lépjek, minek is fessek?

Hisz emberek vagyunk fessek s maradunk egyek.

Vagy csak híján vagyok sodró gondolatnak,

éltető, gyermek illatnak, alig érezlek,

már nem hiszek, nem, a végtelen reménynek,

meglátom, merre, egyetlen irányba mennek.

Lehet most hosszú éveket kell megemésszek,

s középen ott, ifjonti szépek elvesződtek,

újak helyettük rég fakadtak, halk zenélnek, 

már nem hiszek, nem, a végtelen reménynek.

Szeretnék lágy érintés lenni,

mint langyosan lengő esti szél,

szeretnék egyszerű lenni,

mint boldog baromfi lóherén,

szeretnék örömmel élni,

mint virágok fényes nappalon,

szeretnék oktalan rossz lenni,

mint ki meg sem ér holnapot,

szeretnék őrült vad lenni,

mint határon futó hátasok,

szeretnék végre megpihenni,

mint ki aludni tud hajnalon,

szeretnék semmit érteni,

mint ki folyton csak bájolog,

szeretnék keveset látni,

mint ki mindent csak álmodott,

s mikor végre felébred rájön,

tavaszfény épp érte kiöltözött.