Animanongrata_ blogja

Az égről sosem jönnek le fények

csupán megkergetik

holdjukat űző csillagos lények

kacagva éltetik

örök porral takart ősi kérgek

szemünk elől fedik

éterben megbújó vak sötétet

előtte ember esketik..

Földanya bölcs ölén évmilliók ringnak

védelmez, többi közt gyermekek vagyunk,

rég letűnt fajokból őrzött gondjainknak

lesz jövő? S örökül vajon mit hagyunk?

Tán széljegyzet leszünk holmi Darwinoknak,

okoskodó nép volt, égben vigaszuk,

testet öltött lelkek, szerettek és haltak

körforgás bölcsőjén maguk lett bajuk, 

birtokuk fiktív volt, semmiért martak,

millió ízlelt szó múló panaszuk..

..mindenhol reánk ér, lehullik,

közössé érett bőr, rajt gyöngypatak,

szabaddá vált, bomló sejtjeik

visszaforgó, apró gondolattavak.

Kollektív tudat, lehulló részeink,

eggyé vesznek bennünk a cseppel,

úszunk ott, a kis részecskékben is,

alattunk állunk szentelve keggyel,

s boldogságunk bánattal osztozik.

Majd jössz és feloldozol,

szívem görbe kéreg,

idő ragacs rantol,

másutt-egybe lélek.

Tekinteted álom,

abba gyúrok szókat,

villanását várom,

fej a szívre kókad.

Én majd felemelem

neked az enyémet,

sűrű szeretetnek

oldószer egészed.

Cukorillat szálljon

kioldott görcsökbe,

kacagásunk kánon

gördülő gödrökbe. 

Dülöngélő, ázott házak,

rokokó habos szoknya fák,

terra fodrok, lógó ágak,

föld felé elhúzzák a mát. 

Pocsolyák utakra szinteznek,

szürkében otthont gyújt az ég,

fűben kis sárgák hemperednek,

széllel túrt masnit bont a lég.