Animanongrata_ blogja

Áramlok magamból ledfény a falakra,

testtelen pillanat nem tekint anyagra,

hamun túl szór a fény, véges illatokra,

betöltött szobán át vetül csillagokra.

Messzi el, bárhová s vissza önmagamba,

leszek én kelő ég kivilágló gyolcsa,

tejútra felfűzött nyakék a nyakamba,

millió fehér lény vörös-sárga szomja. 

Tegnapunk tejszínhabos keggyel

mindent fehérré, nehézzé fagyott,

ma olvadás szív fel büszke beggyel

sötétre nyalt foltokban hagyott.

Fény kanál csillog fenyő kerettel

zsírokkal gyűlt, kivaxolt állakon,

üvegre tükröz szép szemekkel

s egy perc nyugalom leül vállamon.

Fakulás lüktet régi kép fölött 

éhsége fókuszált ponttá meredt, 

ott az éles kontúrok mögött

mindenség csak múlt, árnyék lelet.

Az élet szirénázva bömböl,

benne te lábadra sem állnál,

minden toll elvon, vagy szúr s megöl,

ünnepen csak tisztaságot várnál.

Biztos megkapja majd a teremtő

fejben felcsavart-kigurult gondok,

menni kell, fusson el, ki merengő

körbe illanó, kinyílt víg porondon.

Egészen gyönyörű, lágy a reggel,

sárga bomlik el lankás íveken 

barnuló tájon, bambuló véremmel

pumpálnak folyton szorgalmas szíverek.

Melegedő színek, múló derekkel,

zöldült fűszálak állnak mezítelen

mézes fátyolban gitárkísérettel,

öröm könnyeimen fiam penget.

Leckéid márpedig jönnek,

míg szemeid ki nem kötöd,

akár száz darabra törnek,

mint szabadon esőt föld rögök.

Te, kit gyolcsod mögé löktek,

találd meg végre a csomód,

szũntelen kössed ki kössed,

vagy vakon éred el "földi jód".