Angyalka73 blogja

Tegnap még kesztyűt húztam, hóembert gyúrtam,

gyermeki vággyal szánkón csúsztam.

Tél volt akkor, hópehely ezernyi,

a mackó is visszabújt elszenderedni.

De hallgasd csak! Patak surran, duzzadó csobogás!

Benne langyos vízcseppből éled az olvadás.

És reggelre a természet meleg karjaiban

engem arcon csókolt a napsugár önfeláldozóan.

Én úgy vártam már a tavaszi szertartást,

hogy bontson rügyet, nyisson virághajtást.

És az éledő fák között mozgolódó méhecskeraj

virágporfelhőben zsongó, mézédes moraj.

Álmodom az esőről,

álmodom a Napról,

álmodom a földből

kibújó magról.

Álmodom a virágról,

melyet egy kislány a hajába tűz,

s álmodom annak bájáról,

amit ehhez egy kisfiú hozzá fűz.

Álmodom, hogy két fivér

a messzi háborúból hazatért,

s álmodom a könnyes arcról,

melyben egy édesanya fájdalma megbékélt.

Álmodom a férfiról,

mert az igaz szerelemre vágyom,

s álmodom, hogy anya lehessek,

mikor a gyermeket tőled várom.

Álmodom a jó szót,

melyet a bölcs ember beszél,

s álmodom, hogy megértsük azt,

ki a hitében egy jobb életet remél.

Egy nyári reggel azt kérdezted tőlem,

kalandoznék-e veled az esőben?

Kabát és ernyő nélkül.

Lám, csak te lehetsz ilyen őrült.

És a telefont is otthon hagynánk,

a kikötőig mezítláb szaladnánk.

Integetünk az induló hajónak,

nem számít, hogy nem ismerjük az utazókat,

majd a mólón egymás mellett ülve

biztató kézfogás megérinti szerelmünket,

és az esőcseppek szelíd kopogása

boldog szívverést utánzott a hullámok hátára.

(Kategória: Carpe diem)

E versemet csak itt merem megírni,

nehogy ő - akiről szól - elkezdjen sírni.

Ezen oldalakra ő nem látogat,

ezért én itt szeretném hagyni szomorú kézírásomat.

Egy bánatos szív verse

Miért magányosodom el?

Most erről írjak verset?

Szívem azt diktálja, nem kell,

mert az élet anélkül is hoz keservet.

Mégis úgy érzem, nekem a rosszról írni könnyebb,

gyakran ez csal arcomra bús könnyet.

És bár nem élek egyedül,

lelkemre mégis súly nehezül.

Nem szeretném nagyon megbántani azt,

akiről írnék most panaszt.

Így versem be is fejezném,

talán holnap vígságra gondol elmém.

Utóiratként kikivánkozik belőlem,

- és hogy egy rím se tudjon elfutni előlem -,

elmondom, mi a bánatom magja.

De talán mégis jobb lenne, ha titokban maradna?

Egyszer nagyot kellene kiáltanom!

Nagyon nagyot, hogy: "Miért e fájdalom?"

Ezután talán minden megszépülne,

s akkor bennem a kétely is örökre elcsendesülne.

(Egy rossz pillanatomban íródott versem.)

Ez a nap olyan játékos,

hiszen hulló hópelyhek alatt gyermek futkos.

'Elkaptam egyet és még egyet!'

Szemei csillogón nevettek.

Édesapjának szomorú a tekintete.

Hideg a kis csizma, zokni sincs benne.

'Gyere be, fiam, kihűl az ebéd.'

Hangja csendes volt, lelke küzd a reményért.

'Csak a négy szál gyertyát gyújtjuk meg idén,

és nem a Télapó hozza az ajándékokat,

de Jézuska születésekor ott leszünk a misén,

aki jobbra fordíthatja az emberi sorsokat.'

A kisfiú arcán nem hullt könny,

de szülője felé nagyszerű volt az öröm.

A kemence is megmelengette szive rejtelmeit,

ahogy karácsonykor a hit átjárja a templom termeit.