Angyal2013 blogja

Márai Sándor: Felelni

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?...
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

A kilinccsel sokat vesződtem. Először alig értem el, aztán meg hideg volt, érdes és nehezen mozdult. Nyikorgott a hatalmas ajtó, de bejutottam abba a nagy épületbe. Azt hiszem ez az ajtó volt a kezdet és a vég. Talán gyermekkorom vége, s kezdete egy olyan útnak, amely annyi örömet és bánatot hozott…  Az ajtó!  Ahonnan még visszanézhettem…

Vége volt már éppen a télnek, s a természet ezernyi örömdalt zengett, amikor megszülettem. Ezt persze édesanyám mesélte így, akiről tudvalevő, hogy a múltban mindent gyönyörűnek lát, viszont a jelennel sosincs jóban… Igaz, akkor még ő is fiatal volt, boldog kismamaként ölelte elsőszülött leánykáját, s vitte haza abba a kicsiny, zalai faluba, ahol édesapámmal élt, az anyai nagymamám házában. Olyan igazi, aprócska, fehérre meszelt, tornácos házikó volt ez, gondolom Neked is tetszenek,  sötétzöldre  festett ajtókkal. Mert az ajtók már itt is jelen voltak, de ekkor még szabad utat adtak életem első éveinek…Szerinted,  az emberi elme meddig  képes az emlékekbe visszanyúlni? Én nem tudom, de az biztos, hogy ma is érzem ennek a háznak minden fényét, zaját és illatát. Érzem a varázslatot, mely körülvett, érzem a három felnőtt ember határtalan gondoskodását, féltő szeretetét, amely engem, a világ egyik legapróbb teremtményét, az életük legfontosabb szereplőjévé avatott…

Leginkább a kertre emlékszem, ahol édesapám hintát szerelt a farakás elé, a nagy eperfára. Igen, ez az az eperfa.. . Amiért aztán később, az iskolában úgy kiröhögtek, talán negyedik osztályban…Mert azt mondtam, hogy nálunk az eper a fán terem… A bosszantó az volt, hogy én magam sem tudtam, hogyan mondhattam ilyet, hiszen  akkor a szüleimnek már nagy szőlőskertje volt, jókora veteményessel, s jól tudtam, hogy az epret nem a fáról szedtük…De mégis, valahonnan felvillant benne ez az eperfa szó, s rávágtam, amivel én, az osztály első számú szuper-eminens tanulója, csak céltáblájává váltam az osztálytársaim gúnyolódásának… persze, ez már egy másik mozaikja életemnek.  Most még hadd időzzek kicsit azoknál a kezdeti gyermekéveknél, amikor kedvenc mackómmal az ölemben, békésen hintázom az eperfa lombja alatt;  pipitért szedek, amelyből anyukám koszorút fon hosszú, barna hajamba; kutyaháton lovagolok, mert a szomszéd bernáthegyi kutyusa csak engem tűrt meg maga körül. Aztán újra csak a hinta, akár egy egész napon át. Mért szerethettem ennyire? Talán mert ez volt az a hely, ahonnan mindent szemmel tarthattam.     

Éppen szemben volt a tornác bejárata, s jól láthattam a ház három, zöld ajtaját. Balra volt a kamra ajtaja, ahol ezernyi kincs volt és ide kerültek a télire eltett ételek, bár ezt biztosan Te is tudod, így szokás.  A középső ajtó a konyháé volt, itt lakott a nagyanyám, akit a falusiak Mária néninek hívtak. Én nagyon büszke voltam rá, hiszen Mari nénik tucatjával éltek a környéken, de Mária néni egyedül csak ő volt. Az én Mária mamám sürgött-forgott egész nap, főzött, mosott, hajnalban kelt, keményen dolgozott.  A mi udvarunkban nem volt kút, csak az utca túloldalán. Onnan hozta nagyanyám vödörszám a friss vizet. Felét mindig a „tisztavödörbe” öntötte, ahonnan inni kaptunk, a másik felével a sparhelten folyton forrásba lévő vizet pótolta. Innen volt meleg víz mosni, mosdani. Az állandó gőz átjárta az apró konyhát, amelyet mindig olyan fojtogatónak éreztem, ezért nem is szerettem ezt a helyiséget. De annál inkább a mi szobánkat, ahová a harmadik zöld ajtó vezetett. Itt mindig friss illat volt! Itt laktam a szüleimmel. A sarokban állt a hatalmas, ósdi, barna szekrény, amely persze teljesen megfelelt az akkori kor divatának. Volt annak az alján egy hatalmas fiók, ott tartottuk a játékaimat. A nagy barna mackóm, akivel hintázni jártam, itt tért nyugovóra minden este, hogy aztán másnap bírja erőnléttel Szegény mackóm! Egy nap a bernáthegyi kirágta, de nem vettem észre, s ahogy hurcoltam az udvaron, kihullott belőle az összes fűrészpor…(Mert ő még abból a korból származik, amikor a gyermekjátékok fűrészporral voltak puhára tömve….)

                Aztán egy napon, megjött a hír: felépült  A HÁZ… Megkaptuk a hőn vágyott lakást, s A VÁROSBA költöztünk. „Két szoba, összkomfort” a harmadik emeleten, egy lakótelep közepén. Gombnyomással fűthető szobák, tágas fürdőszoba, csapból folyó víz.  Igen, felnőttként nyilván már én is értem…  De akkor, egy apró gyermek eszével…. Anyám úgy mesélte, két hétig rúgtam a bejárati ajtót… Az első ajtót, amely az utamban állt… Pedig hol volt még akkor a nagy lázadások kora, mit se tudtam még azokról a későbbi nagy ajtókról, amelyeken át kellett vergődni magam!… Hol volt még Morrison veszélyekkel teli verses világa, hol volt még a kamaszkori Doors-korszak   sok ezernyi küzdelme! Itt még csak egy toporzékoló kisgyermek voltam, aki úgy érezhette, hogy az „édenkert”  helyett,  egy cellába zárták, és még sok-sok évig érezte így…

Azt gondolom, hogy néha össze kell törni egészen, sok apró darabra, és csak kivárni szépen, hogy valaki újra összerakjon…

"Elég, ha az ember elhiszi, hogy léteznek angyalok, elég, ha szüksége van rá, és akkor megmutatkoznak, és ragyognak, mint a hajnal első fényei."

De nem hisz az ember. S míg a fényeskedő napra vár, a hajnal továbbáll …S az Angyal csak suhog és beszél, hogy értsed a mesét… Majd szeretetbe öltöztet, könnyeivel öntözget… Aztán mosolyával simogat és igaz szóval hívogat…  Hiba. Szélörvény repíti tova. (Fentről nézve, az ember olyan ostoba.) De az évek évtizedekké nőnek, s lassan talán felérnek a fákig, oda, hol az összetartó ágak mindig új ruhákra várnak. Ott keress, talán megcsillannak szárnyaim egy megfáradt, lenyugvó sugáron. .. Lehet, hogy sose beszélünk, s a fákat is hiába vallatom… a halálon innen, s majd azon túl is, veled hallgatok...