Angyal2013 blogja

Angyal2013•  2019. február 26. 00:40

Feladni

Az utolsó szó a nagy doboz fenekén... Már elérem, azt hiszem...

Angyal2013•  2017. március 24. 22:58

Az angyal...


"Az angyal mindenki életében legalább egyszer eljön…”,  "Csak értünk van itt, mi pedig egyetlen szavát sem értjük." 

Keresem magam. Kereslek Téged, magamban. A segítség persze az angyal, mert az én-keresőknek rendszerint megjelenik a lélekvezető .

De mikor jön el az angyal? És ha eljön, felismered, vajon? Vagy fogod tudni mért jött?  Hogy hazatalálj! Hallod, hív... Ő a bizonyíték, hogy van Isten. Könnyezve hívogat, találj oda hozzá, hiszen olyan nagyon hiányzol neki!...


Hamvas Béla emlékére

Angyal2013•  2016. május 17. 03:52

Félszavakkal, akadozva, de ez is vallomás…


Talán nem szól, csak figyel Téged… Olvassa a híreket és örül a szíve: látja, a tömegben mosolyogsz, és körbevesznek sokan, soraid adják-veszik, szeretik, olvassák, világgá dalolják, elhalmoznak megannyi diccsel-címmel, és csak úgy forog-forog a világ Veled …  Közben talán észre sem veszed, ő is ott van… ő, aki nem állt most be a sorba, (mert ugye azt már tudjuk, az elragadtatásra sok-sok kérdőjel lesz a válasz), így hát elakad, mert tétova a szó…  Aztán a fényeket felváltja  a kórházi fehérség, s amikor már a fecskék is tovaszállnak,  érkezik az üzenet,  talán a szárnysuhogás hiánya?… Hát ekkor az „ismeretlen szerző”…  (aki nem is „ismeretlen” és nem is „szerző”,  csak egy „szív”) félve megkérdezi: azért ugye azt tudod…(52 like ide vagy oda) , azok a sorok, CSAK Neked szólnak?!…Jöhetnek akár siker-színes, akár kórház-fehér napok, azt ne hidd, hogy az Angyal elhagyott!...

Angyal2013•  2016. január 5. 00:22

Emlék a hó alatt 2.rész

A kezem még a kilincset fogta, s azon át az egész ajtó súlya nehezedett rám. Nem engedtem el… hisz bejutottam végre. Felnéztem az óriási épületre. (Akár a Ház, ahol gyermekéveim töltöttem.) Parányi porszem voltam előtte…

 

Sehol egy fa, fű is alig, betonvilág. Hát ilyen volt az új otthonom! De épült az új játszótér, s csakhamar benépesült a betontömb… Anyák-gyerekek ültették a kis fákat, hétvégeken édesapám a szomszédokkal, társadalmi munkában betonozta a  járdákat a házak közé, s őszinte örömmel nyugtázták, bizony a városi élet milyen csodás! Én ugyan a sárban kószálást mindig többre tartottam, de hiába,  életemet a felnőtt-világ innentől már kijelölt betonjárdák mentén képzelte…

Ahogy telt az idő, fura párhuzamokat fedeztem fel új és régi életem között. Mintha csak a tér szűkült volna, mintha a  falut bezárták volna  egy hatalmas kockatömbbe, s rajtam kívül ezt más észre se vette… Tudod, úgy éltek az emberek ebben a négyemeletes házban, akár a faluban… Miután édesanyám megértette velem, hogy az utcára nem mehetek ki, már nem zárta az ajtót. Sőt, felfedeztem, hogy a szomszédok sem zárják…  Először csak  a közvetlen közelünkben mertem körülnézni, a harmadik emeleten, de később az egész házat birtokba vettem. Most is tudom az akkori  összes lakó nevét. Összesen 15 család élt a Házban, korban hasonló, kisgyermekes fiatalok. Ha jól számolom velem együtt 32 gyerek lakott a Házban. Anyukák zöme gyes-en, mi a ház körül, az új játszótéren…Az új, hatalmas játszón….Minap jártam arra éppen… Parányi kis térnek tűnt…Bár gondolom ezt mindenki így éli meg…gyermekként hatalmas a világ, de felnőttként rácsodálkozik, milyen kicsi is valójában…Viszont a fák hatalmasak lettek. Még mi ültettük, ma meg lombjai alatt hűsölnek a mai gyerekek. Szóval, nagyon a helyén volt ez az új világ. Minden kicsi része a helyén volt…Az apukák reggel elsiettek, aztán az anyukák elkészülődtek,lesétáltunk a közeli abc-be, aztán a délelőtti játékidő következett…Aztán ebéd, amit már előtte este anyukám megfőzött, zuhany, csendes pihenő, aztán délutáni játék, apa, vacsi.. Kezdtem megszokni…A legjobban például az tetszett, amikor esett az eső…Olyankor benépesült a lépcsőház. Minden emeleten székek, a lépcsőkön párnák. Az előtereknél pokrócok, szivacsok, és az a sok játék… Minden szinten az „Anyu, kihozhatom a…?   Hozd csak…” - mondatok… Aztán az emeletek közt már nem is volt könnyű közlekedni… mindenhol beszélgető anyukák, nevetgélő, futkosó gyerekek…… Aztán ez a kép évekkel későbbről is felötlik most bennem…Amikor már jócskán iskolások voltunk, a szülők dolgoztak, mi meg a lépcsőházban rohangálunk, viháncolunk….A „hülye fiúké” volt a földszint meg az első emelet. A második tiltott zóna volt, aztán a harmadik-negyedik a miénk, csajoké…. Többnyire kártyáztunk, meg vihogtunk, meg sugdolóztunk a fiúkról…. azok meg hallgatóztak, meg vízipisztollyal fröcsköltek felénk, erre mi sikogattunk… Aztán 16 órakor, varázsütésre kitisztult minden …. Behordtuk a játékokat, s mindenki hazatalált… Jöttek a Szülők… Mérgesek voltak, ha a lépcsőház tele volt, pedig igazából ők szoktattak rá minket, amikor még egészen kicsik voltunk...

Szóval a Háznak különös varázsa volt. A szüleim ma is ott élnek „hivatalosan”, de valójában a „hegyen”, s én inkább ott látogatom őket a  hétvégéken.  A Házba évente egy-két alkalommal megyek…Ilyenkor persze megrohannak az emlékek…A Ház, mint egy élő gépezet, ahol mindennek pontosan meg volt a helye… Csak nekem nem… Az mégsem  igaz, hogy nem szerettem…tulajdonképpen szerettem itt lakni… Mégis, valahogy olyan kívülállónak éreztem magam. Nem tudtam magamnak sokáig megfogalmazni, mi volt olya fura…Aztán egyszer,jóval később, már a gimiben, tanultuk E.T.A.  Hoffmann Az arany virágcserép című remekét, amit én bizony ki nem állhattam, alig bírtam végigolvasni, rendesen bosszantott és baromságnak tartottam….Aztán ebben a kinemállhatom-műben egyszer csak ott volt egy mondat, amely kimondta azt, amit annyi éven át csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Így szólt: „ők annyira nem hittek a mesevilágban, hogy azt hiszik, teljesen szabadok, miközben egy üvegbe vannak bezárva életük végéig”… Annyira eltalált ez a mondat, hogy akkor ott, mármint gimis koromban, fogtam egy nagy befőttes üveget, felosztottam négy emeletre és berendeztem aprócska manókkal…Sokáig tartott, de közben sokat gondolkodtam magamon, egyfajta önismeret volt ez, azt hiszem… Akkor értettem meg, hogy 8-10 évesen miért is menekültem, mikor olyan idilli volt minden…apa, anya, két gyerek, két szoba összkomfort…. Álom-élet a befőttes üvegben… Ha jöttek a gyerekek hozzánk, legtöbbször találtam kifogást, hogy ne kelljen vegyülnöm… Amikor anyukám hazaért, azt mondtam, egész eddig a gyerekekkel voltam, most itthon lennék…. Aztán ha elhitte, boldog voltam… Bevackoltam magam a szobába és olvastam…Persze legtöbbször nem hitte el. Egyszer nyáron, emlékszem rámadott valami szörnyen utált ujjatlan pólót, rövidgatyát és kitett az ajtó elé, hogy azonnal menjek a többi gyerek közé játszani… Ezt sose felejtem el , a földszinti pincében bőgtem, de aztán a gyerekek ott is bújócskáztak, rám találtak és vittek magukkal játszani, pedig nem akartam… És akkor jött el a „második ajtó korszak” – azóta csak így hívom magamban…. Felfedeztem ugyanis, hogy ha felmegyek a negyedik emeletre, ott egy kis vaslétra felvisz a tetőre… Tudtam, oda nem mennek fel a gyerekek…. De a tetőre egy fekete vasajtón keresztül lehetett csak feljutni. Sokáig babráltam vele, közben majd kiugrott a szívem, féltem, talán egy lakó arra jön… Lakat volt rajta, de elég rozoga. Kerítettem én mindenfélét, ollót, kést, fogót. Feszegettem, rángattam… Aztán egyszer mégis csak kinyílt, és feljutottam a tetőre… Csodálatos, szabad érzés volt, olyan leírhatatlan… A kémény mellett hamar találtam egy kis betonkuckót, ahová be tudtam húzódni, eső se esett be, a nap se égette, és itt kátrány se volt.…Nem is tudom mi célt szolgált, de nem is igazán érdekelt, tökéletes rejtekhelynek láttam, már csak be kellett rendeznem.  Pár nap alatt mindent felhordtam, nagy titokban…  Pokrócok, párna, kulacsnyi víz, s persze a könyvek…. Attól kezdve rendszeresen kéretőztem az udvarra, s bizony rendre becsaptam mindenkit körülöttem… Hát nem vagyok rá büszke, hogy efféle gyerek voltam, és nem is mondtam el még soha senkinek, csak most Neked…. Most is hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, egy alig 10 éves gyerek fent mászkált egy emeletes ház tetején… Ma már fel se mernék menni, olyan tériszonyom lett az évtizedek alatt. De érdekes, sose mentem a háztető peremére, eszembe se jutott soha, hogy lenézzek, vagy megnézzem, mit csinálnak a többiek. Csak a kuckóm érdekelt és a könyveim… Felmentem, elhelyezkedtem és bekapcsoltam a „belső mozit” a fejemben.   Először a meséket faltam… sok-sok tündérmesét! Imádtam, bár a szüleim azt mondták, ezeket már óvodásként is fújtam kívülről… mégis más volt, most magam olvastam, és megelevenedtek a képek előttem. Később regényeket is olvastam itt… például Fekete István műveit mind itt olvastam el,…. annyira imádtam ezt a helyet… Több éven át jártam a tetőre, mindig megtaláltam a módját, és sose füleltek le. Aztán, ott a gimiben, miután betettem a kis manókat az emeletes befőttes üvegbe, jó szorosra csavartam a fedelét, és a tetejére színes gyöngyöket ragasztottam…. Nem is tudom már miért, talán a gyermekkori álmok színes gyöngyszemei voltak ezek … egy kislány álmai, aki a tündérek és a természet csodáit egy panelház tetején fürkészte…

Angyal2013•  2015. július 19. 02:40

Vallomás

Ezen a szombaton, csak úgy, .... megtörtént...

 Már számtalanszor elképzeltem, megálmodtam... aztán a gondolatát is elhessegettem... Mert kétségbeejt, hogy ennyi kérdőjelet küldesz felém... Utálom a kérdőjeleket....Nem akarok több kérdőjelet tőled... Aztán utáltam magam, mert minek ez a játék, tisztességtelen, jól tudom... Aztán rájöttem, csupán gyáva vagyok... Utána úgy láttam jónak, ha inkább eltűnök... Aztán meg úgy, ha mégse... Aztán meg úgy "nemgondoltam" rád, hogy közben folyton ábrándoztam, mint egy kiskamasz.... Aztán rájöttem, hülyeség, s próbáltam egyáltalán nem gondolkozni...

Ma szombat volt, egyedül voltam. A család egyéb programon, mert látják, kimerült vagyok mostanság, pihenjek csak... Ne is főzzek, anyukám átvállalta, csak pihenjek.... Nehéz most nekem...  Hát igyekeztem szót fogadni, igyekeztem "semmittenni". 10-kor keltem. Ritkán fordul elő, de mivel hajnali 5-kor tudtam csak elaludni az éjjel, talán érthető... Imádok reggel kávézni. Van egy kedvenc bögrém, abba töltök kávét, s felöntöm tejjel, aztán kiülük az erkélyre egy jókora fotelba és talán egy órát is ülök ott, mire elfogy. Közben bámulom a fákat... Olyan észrevétlen vagyok, hogy a madarak ügyet se vetve rám, élik életüket. Imádom nézni, ahogy lomb-otthonuk körül serénykednek. Azt hiszem, a természet közelsége az, amitől a legtöbbet kapom... Ez a reggeli egy óra.... talán ebben rejlik az a kitartó energia, amit sokan csodálnak, vagy épp irigyelnek tőlem... Sok évig sztár-tanárként koptattam a katedrát, aztán egy napon odavágtam, elég volt, s úgy döntöttem, saját várat építek. Hát a vár meg is épült, csak nehéz megvédenem... Az emberi fondormány, az intrikák, az álarcos, hazug világ sok-sok fájdalmat okoz... De most, ezen a mai szombaton, nem gondoltam a bajaimra...   Meleg levegő áramlott, s hangos gyermekzsivaj a játszótérről. Nem ültem ott sokáig, ez már nem a reggel illata volt. Kicsit körülnéztem a facebook-on, láttam, ismerőseim mind valamilyen vízpartra igyekeznek, sebaj... én otthon, a szobában... De nem, ma nem dolgozom....eltessékeltem magam a gép elől... Olvasni akartam... A héten megajándékoztam magam egy új könyvvel, Forgách András 12 nő voltam című művével. "Na, megint egy pasi, aki mindent tud a nőkről,... meg persze a szerelemről" - gondoltam a könyvesboltban, amikor megláttam... Beleolvastam: "Akárhogy is, de a lányok előbb-utóbb valahogy felnőnek, legalábbis nem szűnő kísérletet tesznek rá, és akad olyan, akinek ez nagymama korára sikerül is"... Őrület...Vérlázító!! Mosolyogtam a bolt közepén.... Hát nem is tudtam visszatenni  a könyvet, pedig elég borsos ára volt... Na, ma végre elővettem, lássuk, miket tud ez az ember.... Egész nap olvastam, tudatosan akartam jót tenni a lelkemnek.... Őrült meleg volt, estefelé bevásárolni mentem... Megszokott, rutinos, unott mozdulatok, tompa agy, üres szív...A könyvben olvasott női sorsok keringtek talán a fejemben, de a tovább-küzdeni érzése úgy éreztem, elveszett.....és akkor csak úgy, megtörtént....

Hát megtörtént... váratlanul és felkészületlenül, amikor egy cseppet sem számítottam rá... Akkor, amikor a legjobban szükségem volt valakire... egy emberi szóra, egy sorra, egy pillantásra... Megtörtént, mikor szinte esély se volt rá... És most boldog vagyok. Erős és megtörhetetlen. Mert ott volt a hit, a földet markoló erő, a biztatás, a szeretet,  a szempárban, amely egy piros baseball-sapka alól rámmeredt...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom