Andor75 blogja

Esténként mellém bújik a bánatom.

Gúny kabátját sem a fogason hagyva.

Szájából nem hallik más, csak fájdalom,

meggyötör, tapos, könnyeim fakasztja.

Csak vánszorognak tétován napjaid.

Azért ébredsz, hogy remegd az estét.

Nyílt tenger vagy, de nincsenek partjaid.

Lélek seregednek csak nézed az elestét.

Egykoron madárként vágytál az égre,

keneljét megcsaló ebként futottál,

most nem süt a nap, ráléptél a jégre,

nincs mező, ez sikátor, nézd hova jutottál.

Betű-betű után, oh önpszichózis...

még egy metafóra, s elhányom magam.

Legyek most Péter, segíts meg Uram!

Hálóm szakadt, éhezem, nincsen több halam. 

Mondj valamit kérlek.

Olyan hosszú ez a csend.

A sápadt nap melegít,

gondolatom elmereng.

Érj hozzá az arcomhoz.

Hagyd pihenni rajta kezed.

Mosolyt csalsz barázdámra,

örülök majd, csak neked.

Maradj itt most reggelig.

Lelked érintse a hajnal.

Csak nézem ahogy alszol,

nem ébredek üres fallal.

Képzeletem megteremtett,

ma még egyedül kullogok,

ágyam felé kapom fejem,

de csak a magány suttog ott.