Andicsek blogja
GondolatokKiskertemben csepp manócska
Szellő fonta, szél sodorta,
feje búbján kóc lóbonca,
pipacs-piros csöpp kalapja,
pitypang-felhő csücsül rajta.
Arca mint a kerek alma,
orra mintha krumpli volna,
szája mint a dinnyehéja,
szem-csücskéig ér mosolya.
Fodros ingén napraforgó,
nyakkendőjén kis pillangó,
pantallója bokáig ér,
nadrágszíja virágfüzér.
Surranója harmatos zöld,
fűszálból köt cipőfűzőt,
Kiskertemben levél-hintán
vidáman ring csalafintám.
Majd az eper mögé bújva
elpilled a csepp manócska.
/ Henci - Nócinak /
A magányos ház
Mint magányos öreg tölgy, kinek a tavasz
érintése fájdalom és nem vigasz,
egyedül áll a földbe gyökeredző
lábait mélyre rejtette az idő.
Megdermedt arcán gyűrött ablak-szemek
a mély-tiszta égboltra tekintenek,
hol a hold árnyékába bújó csillag
a magára-maradt házra könnycseppet hullajt.
Könnycsepp karc
Búzavirág az égbolt arca
hol hervadt virágom fakad
lábnyomod fénylő gyöngysora
takarja be árnyékomat.
Nap melege érintésed
mély sebet ejt bőröm alatt
dallamunk hamuvá éget
könnycsepp karcolt emlék marad.
Háború
Keserédes öröm,
hogy jő a tavasz...
ha rügyező fák alá temetik
a holtakat..
Tova tűnt vágya...
"Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,"
végtelennek tűnő éveken át,
fogtam a kezét és hittem benne,
Ő mégis fogolynak érezte magát.
Féktelen sodró szenvedély űzte
rabláncát levetve távolra szállt,
oly messze repült, búcsút se intve
tudtam, lelkem mindhiába kiált.
Tétován tekintek fel az égre
keresve szerelmünk holt csillagát,
tova tűnt vágya, elengedte kezem
és már nem hallja szívem ritmusát.
( Várnai Zseni: Öregnő sóhajt c. versének első sorának felhasználásával )