Ametist blogja

Shelley  "Indián szerenád" - jának ötletéből  (első verseim egyike)   

Hol Nap a Földdel egybeér,  és sűrű álmot hoz a szél,

jázmin és fűszer illata, ez vagy nekem, ó India!

A Gangesz habján Hold lebeg, körötte sápadt fellegek,

távolban karcsú oszlopok, nézem őket, s rád gondolok.

Puha palást az éjszaka, fölöttem csillagok raja,

éj-fényük szemeddel üzen - ó, hol vagy, keleti hercegem?

Bársony hajadról gyöngy pereg, mint vízcseppek, úgy fénylenek,

feléd int most is két kezem, mint az utolsó reggelen...

Mikor láthatlak nem tudom, de éjjel rólad álmodom,

talán a víz, talán a szél, ma hírt hoz rólad és mesél.

A nagy folyó oly hallgatag, és más nem tudja titkomat,

virágok szirma elpereg, s én egyre várom léptedet.

(Csontváry képe után  - 2006. augusztus)

Magányos cédrusok vagyunk mi, emberek,

cibálnak bennünket vad szelek,

orkán zúg fülünkbe gyilkos dalt,

de mégis álljuk a vihart...

Ágaink meghajolnak, mint kinyújtott kezek,

néha meg összeérnek, ilyenkor együtt

feszülünk a szélnek...

Hajlik a törzs, reccsennek ágak,

eltörnek remények és vágyak,

villám cikáz az égen, szürkén és

sötétkéken gomolyognak a felhők,

néhány vastag ág is eltört,

majd átvonul fölöttünk a vihar,

s a cédrus újra kihajt - élni akar!

A zöld lidérc labirintusában eltéved a lélek,

nincs őr, ki megmodja merre lépj, csak

tilalomfák és titkos ösvények... itt

egy szakadék, ott egy mocsár,

ha nem vigyázol lehúz a hínár,

- zöld haja egy lidércnek -

óvatos léptekkel haladsz, s

kutatsz szemmeddel a sötétben:

Hold arca, égi lámpás, segíts!

mindenütt homály, csak az

út végén dereng egy csöpp fény, halvány

remény, aztán kihuny az is...

és amikor már minden reménytelen,

káprázó szemed előtt hirtelen

megjelenik a boldogság kapuja,

 szikrázó palota, ámultan nézed,

- elbűvölő igézet - ám akkor

eltűnik a hozzá vezető ösvény,

kihuny az egyetlen kis fény,

az egész nem más, mint

kusza labirintusok szerteágazó

vonala, s neked nincs kezedben

Ariadne fonala...

Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden porcikád remeg,

azt gondoltam magamban: megszelidítelek.

Nem tűrsz zablát, se pányvát, hab lepi testedet,

leszel még engedelmes: megszelidítelek.

Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul lebeg,

pihenj meg néha kedves: megszelidítelek.

Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe megy,

zabot viszek kezemben: megszelidítelek.

Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok neked,

már felfigyelsz szavamra: megszelidítelek.

Most figyelmesen nézel, rám csillan szép szemed,

én mosolyogva hívlak: megszelidítelek.

Habozva meg-megállsz, a füled hegyezed,

én lassan simogatlak: megszelidítelek.

Ujjaim alatt érezem, a bőröd bizsereg,

az érintésem nyugtat: megszelidítelek.

Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon fejed,

emlékszel(?) ugye mondtam: megszelidítelek.

Versem - neked

Ünneplőbe öltöztetem a lelkem,

hajamba virágot fonok,

forrás vizével töltöm meg a korsót,

kezemben madárkát hozok,

öleljenek körül a hangok,

mint csengő harangok...

Ujjaimmal végigsimítom arcod,

szívedbe jelet karcolok,

és csók-pecséttel zárom le az ajkad,

hogy rám gondolj, amikor hallgatod...