Ametist blogja

A bánat fekete szárnyon jött felém,

s meghalt egy hófehér galamb, szegény,

mint hópehely, mely alig született, pár

percet élt, s már nem is létezett.

Mint csillagfény, mely ezredév alatt

jut el a Földre, és egy perc alatt

kihuny a lángja, többé nem vakít,

s magával viszi fénylő álmait.

Víz fölött rezgő pára, égi szép,

mely elenyész, ha tűző Nap hevít,

már tovaszállt, a magasban lebeg,

de tiszta lelke itt maradt veled.

Gondolatok a költészetről - 2007.augusztus

Ha szedtél már mézet virágról,

ittál a csodaszarvas nyomából,

akkor már elvesztél...

Ha figyelted madarak vonulását,

láttad a víztükör csillogását,

akkor már elvesztél...

Ha szavakkal festettél képet, s

szépsége elbűvölt téged,

akkor már elvesztél...

Ha tudod az igazságot, és

mindenki arcába vágod,

akkor már elvesztél...

Ha magadból mindent odaadtál,

s nem érdekelt, hogy mit kaptál,

akkor már elvesztél...

Ha egyszerre mozdult meg benned,

éreztél fájdalmat-szerelmet,

akkor már elvesztél...

Ha írtál könyörögve-sírva

szerelmesverset egy papírra,

akkor már elvesztél...

Akkor szegény és elfeledett,

poros fiókban temetett költő lettél,

s örökre poéta maradsz!

Lángoló sárga színek, vibráló vonalak,

perzselő szenvedély, elfojtott indulat,

és végtelen napraforgómezők -

nyomor és fájdalom:  "Krumplievők",

s az önarckép, mit láttam nem is oly

régen egy album belsejében...

Most újra rám köszön egy pesti utcán,

csak poszter, mégis elevenen néz rám,

nem múzeum, könyv-üzlet rejti ma,

csak egy olcsó ruhabolt kirakata.

Ferdén lelógó, megkopott keretben,

magányosan, s valahogy elveszetten

lebeg egy gyűrött rongy fölött,

két kosztüm és egy kardigán között,

szinte belém mar égő tekintete -

Vajon hogy került ő ide?

Mark Chagall, képeden

tótágast áll az értelem, s e

fordított világban mégis nagyobb

a rend, mint nálunk idelent...

Míg Rembrandt-nál a lényeg:

az árnyékok, s a fények,

szegény király - egy sas fia,

s a huncut mosoly - Saskia.

Boldog pár egy falusi bálban:

a "Táncmulatság Bougival"-ban,

többet mond, mint egy memoár

e híres képed: Renoir.

Monet szikrázó kék tava,

üde vízililioma egy úszó zöld levélen,

szinte hallod a csobogást, csodás,

türkizkék látomás...

Lebben a tüll, szökken a láb,

e gyönyörű balerinát Degas álmodta

képre, s a vásznon átragyog

fehéren sugárzó, tiszta lénye.

Csao Csi aranyló világa, kék

madár - csőre tátva, szinte hallod

örök dalát, mely édes, mint az

ifjúság, s az élet...

E harmóniát kettétöri Picasso

"Síró nő"-jének arca, rajta az élet

minden harca, magányos ébredés,

elfojtott vágyak, szenvedés.

S a háború öldöklő árnya,

mely rávetül a tájra Salvador Dali

képein, s egy őrült szemével tekint

e megbomlott világra, mint egy utolsó

figyelmeztetés, hogy itt már minden szó

kevés, az út nemsoká véget ér,

és szakadékba rohan a szekér! 

Kék macska ásít kormos háztetőn,

s mellém surran az éjben...

bódult pillámra álmokat

varázsol most a fényben,

bársonyos talpak hangtalan

árnyak mélyén lopóznak,

majd szökken egyet zajtalan,

s átugorja a Holdat...

szikrázó csillagok között

magányos útját rója,

és onnan föntről néz le rám,

minden titkok tudója...

zöld fényű, apró villanás

foszforeszkál szemében,

majd rám hunyorít cinkosan,

és eltűnik az égen...