Kultúra

(Avagy - "Ó, azok a csodás szappanoperák!) 

Színházi előadás végén, szűnni nem akaró vastaps után, tömött sorokban nyomakodunk a csarnokban lévő ruhatár felé. Eufórikus hangulat uralkodik a teremben, mindenki szemében ugyanaz a csillogás tükröződik - hiába, ma ritka jó jó előadást láttunk!
Kilépve a széksorok közül, az előttem lépkedő elegáns, estélyi ruhás hölgy hirtelen a táskájához kap, kiveszi legújabb típusú, csillogó mobiltelefonját, és vadul nyomkodni kezdi rajta a gombokat. Nocsak! Talán úgy felajzotta a nagyszerű este, hogy rögtön meg akarja osztani az élményt valakivel, addig sem bírja ki, míg elhagyjuk a színház épületét? Hallom pedig a következő szavakat, melyeket a nő izgalomtól fűtött hangon mond bele a telefonba:
- Te vagy az szívem? Nem felejtetted el fölvenni a sorozatomat??? Akkor jó! Mit mondasz... hogy Rodrigo mégsem fojtotta meg Isabellát?
Megkönnyebbült sóhaj:
- Hál' Istennek!

Vikivel tegnap elmentünk Öcsiért az óvodába. Az öltözőben fürge mozgású nagymama öltöztette mellettünk az unokáját, s közben türelmetlenül szólt rá a gyerekre:
- Nem megmondtam, hogy tartsd rendesen a lábadat, Pistike? Ha nem igyekszünk, akkor hiába indultam el érted mindjárt a "Rosaura" végén, nem fogunk hazaérni a "Kitty, a bamba lány"-ra.

(Részletek az "Egy tini lány naplója" c. könyvemből)