Ametist blogja

A csodacsőben minden szépnek látszik,
mozaik-kép, mely szivárványban játszik,
egyszer virág, máskor csillag-varázs,
tökéletes - nem is lehetne más...

Ha összetörték, változik a képlet,
s bár őriznéd a tűnő álomképet,
néhány üvegcserép, sárgult papírdarab,
a varázslatból csak ennyi maradt.

Az egész nem más, mint illúzió,
egy mű-világ, mely szemkápráztató,
a valósághoz nincsen sok köze, a
szemed mégis káprázik bele...

S bár jól tudod, hogy ki kellene dobni,
még megpróbálod egyszer összerakni,
fölsebzi ujjad száz törött cserép, s
már nem lesz soha ugyanaz a kép.

Úgy hoztam föl lelked mélyéről a szerelmet,
mint búvár az igazgyöngy-szemet, játékos
testű, csillogó halak közt úszkáltam veled,
áramlatok emeltek - süllyedtek, a végtelen,
mélységes csendben csak a Nap vibráló fénye
csillant meg szemedben...
Egy gyöngyház-színű kagyló bezárta lelkemet
tiédbe, bevonta kettőnket áttetsző, tiszta fénye,
s én benne őrzöm szerelmedet, amit a tenger
mélyéről hoztam fel, akár egy búvár az
igazgyöngy-szemet...

(régebbi verseimből)

Anton Wildgans verse  (ford. Szilas Ildikó - Ametist)

Ez volt az éjek éje, jól tudom -
emlékszel még a csöppnyi kis szobára?
fehér utcácska végén állt a ház, és
illatozott május orgonája,
a Holdnak fénye átsütött a lombon,
és hűvös szellő támadt fönn a dombon,
felénk sodova kertek illatát...
ez volt szerelmünk első éjszakája,
mely lángolt, mint egy nagy, piros virág.
Az asztalon vörösbor és gyümölcsök,
a gyertya lángja sápadtan lobog -
elhalt a szó, és lelkünk erdejében
a sok kis ág összekapaszkodott, s
leszállt az éj, a bűvös éjszaka, és
egyszerre csak fölforrott a vérünk,
s mert olyan édes volt az ölelés,
szerettük egymást, s nyugovóra tértünk...
Ó, nem sokáig, mert a szenvedély
újra meg újra elvitte az álmunk -
te megkérdezted: "Igazán szeretsz?",
s az őrült vágytól forró volt az ágyunk.

És jött a reggel, mint egy bús kísértet,
elmúlt az éj, az izzó lángolás -
a féhomályból kibújtak a tárgyak,
és nem maradt utánuk semmi más:
égő szemek, és néma szemrehányás,
lelkünkbe vájt a bú, a szenvedés,
minden szavunk csattant, mint az ostor,
mely éles volt, és vágott, mint a kés...
Az asztalon ráncot vetett a kendő,
a váza mellett hervadó virág, melynek
illatát elvitte a szellő, s mi nem tudtuk,
hogyan lesz majd tovább...
aztán egy furcsa, elfojtott mosollyal
két karunkat egymás felé kitáruk,
s feledve rosszat, minden szenvedést,
a szerelmünket újra megtaláltuk.

Anton Wildgans verse  (ford: Szilas Ildikó - Ametist)

Mily nyugodt volt az éltem,
míg nem jöttél felém, én
semmitől se féltem, csak
áldást kaptam én...

De most, mint üldözött vad
bolyongok szüntelen, s
hogy mit hoz még a holnap,
kérdezni sem merem.

A nedves fűbe rejtve
hűsítem arcomat, hideg
kő adjon enyhet, míg
álom látogat...

Nem az vagyok, ki voltam,
a boldogság de fáj!
itt állok megraboltan, s
még nem tudom, mi vár!

Megtanítottak rá az évek,

Hogy álmodni csak úgy szabad,

Ha álmod hűség tűzpróbáján

Valóra válva megmarad.

Ha elhajózol szürkületkor

A hamis vágyak tengerén,

Összemosódik szíved mélyén

A lemondás és a remény.

Álmodva fúlva kapaszkodsz majd

Csalókán kínzó vágyakba,

De egyszer úgyis magával ránt

Magányod fájó tudata.