Ametist blogja

Mark Chagall, képeden

tótágast áll az értelem, s e

fordított világban mégis nagyobb

a rend, mint nálunk idelent...

Míg Rembrandt-nál a lényeg:

az árnyékok, s a fények,

szegény király - egy sas fia,

s a huncut mosoly - Saskia.

Boldog pár egy falusi bálban:

a "Táncmulatság Bougival"-ban,

többet mond, mint egy memoár

e híres képed: Renoir.

Monet szikrázó kék tava,

üde vízililioma egy úszó zöld levélen,

szinte hallod a csobogást, csodás,

türkizkék látomás...

Lebben a tüll, szökken a láb,

e gyönyörű balerinát Degas álmodta

képre, s a vásznon átragyog

fehéren sugárzó, tiszta lénye.

Csao Csi aranyló világa, kék

madár - csőre tátva, szinte hallod

örök dalát, mely édes, mint az

ifjúság, s az élet...

E harmóniát kettétöri Picasso

"Síró nő"-jének arca, rajta az élet

minden harca, magányos ébredés,

elfojtott vágyak, szenvedés.

S a háború öldöklő árnya,

mely rávetül a tájra Salvador Dali

képein, s egy őrült szemével tekint

e megbomlott világra, mint egy utolsó

figyelmeztetés, hogy itt már minden szó

kevés, az út nemsoká véget ér,

és szakadékba rohan a szekér! 

(Csontváry képe után  - 2006. augusztus)

Magányos cédrusok vagyunk mi, emberek,

cibálnak bennünket vad szelek,

orkán zúg fülünkbe gyilkos dalt,

de mégis álljuk a vihart...

Ágaink meghajolnak, mint kinyújtott kezek,

néha meg összeérnek, ilyenkor együtt

feszülünk a szélnek...

Hajlik a törzs, reccsennek ágak,

eltörnek remények és vágyak,

villám cikáz az égen, szürkén és

sötétkéken gomolyognak a felhők,

néhány vastag ág is eltört,

majd átvonul fölöttünk a vihar,

s a cédrus újra kihajt - élni akar!

Shakespeare

...és lángot vet a szürke pergamen,        

míg Shakespeare keze vezeti a  tollat,   

minden szavában ott izzik a holnap,   

időtlen szépség - múlt, jelen,  jövő, 

mely csupán érzésekben mérhető...  

pecsétviasz-szagú padlásszobába,  

egy törékeny test börtönébe zárva, 

tisztán világít zseni-szellemed, 

az irigyelt és sokszor megvetett   

komédiás és költő vagy "csak" ember, 

kinek fájdalma mélyebb, mint a tenger,       

s a szenvedély, az elfojtott igazság,  

imára kulcsolt kéz és dőre vakság, 

szilaj, száguldó, megvadult lovak  

módjára vágtat érzés, gondolat, mint 

szélvihar, mely bús partokra téved 

és  zátonyokkal teljes, mint az Élet,   

magányos szikla... nyájas, zöld sziget,  

s egy andalító, könnyes-bús szonett!